Előzmény:
http://rokica.blog.hu/2008/08/05/ebbol_sosem_eleg
Bencze Imre: Anyád nyelve
(A magyar nyelv szimfóniája – tíz tételben)
Mottó:
Nem tudom én, melyik volt szebb,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
(Tóth Kálmán)
I. Őseinket felhozád...
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...
Árva borjú anyátlanul, három veréb hat szeme,
Puszta pajta fedetlenül, szenes csutak fekete.
Dalos kedvű szolgálólány malom kövét forgatja,
Gellért meg a kísérője szomjas füllel hallgatja.
Meneh hodu utu rea – mondatfoszlány mily becses,
Furcsa nyelv ez! – körmölgetvén gondolja egy szerzetes.
Isa por es homou vogymuk – szerény mondat magyarul,
Elviharzik néhány század, terebéllyé alakul.
Szemem könnytől árad, világnak világa,
Én keblem bútol fárad, virágnak virága,
Keservesen kínzatol, vas szegekkel veretel.
Horvát földről Rómába tart, szelíd papnak kitanul,
Váradra jő, püspök lészen, verseket ír – latinul.
Akarnokság, hatalomvágy széthúzással párosul,
Csele menti csatamező hősi vértől pirosul.
Könyörtelen öldöklésnek számtalan a halottja,
Magyar jaj-jal siratja el Kanizsai Dorottya.
Nekünk Mohács kellett! – ostoroz a költő,*
Feketében gyászol négy-öt emberöltő,
Szép magyar vitézek közös sírba hullnak,
Özvegyek meg árvák otthon szomorulnak.
II. És annyi balszerencse közt...
Megszállását, viadalját írom Egör várának,
Pogánoknak nagy szégyönét, vígasságát királnak.
Jókedvűen hunyorognak Egerben a csillagok,
Mecskei meg Dobó neve, állócsillag, fenn ragyog.
Jaj, Istenem, beh siralmas tetüled es megválnom,
Vajjon néköm mikor lészön jó Budában lakásom?
Piros csizmás lábam nyomát hóval lepi be a tél,
Ej, vitézek mi is lehet szebb dolog az végeknél?
Ősi jussát oltalmazza murányi vár védője,
Hozományként kapja azt a hős amazon kérője.
Fegyvert s vitézt énekelek, török szultán hatalmát,
S arról, aki merte várni Szulimánnak haragját.
Márvány tenger mormolását magányosan hallgatom,
Nénémhez írt soraimat fájó szívvel forgatom.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki példát adott,
Tollat fogott, kardhoz kapott,
Honfi szívet dobogtatott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
III. Él nemzet e hazán
Bájos Fannit elvakítja villámcsapás-szerelem,
Gyötrelmének véget vet a szél lengette sírverem.
Okosan ülj Fortunának szekerén, mert megaláz,
Jó anyádból mostohád lesz, magasztal, majd legyaláz.
Gyertek, hogy a sorsotokat jó előre nézzétek,
Szemeteket vigyázólag Páris felé vessétek.
Földiekkel játszadozó földöntúli tünemény,
Istenségnek mutatkozó csalogató vak remény.
Ott valának együtt hárman, falubíró, potrohos,
Író uram furfang ésszel, no meg a vén obsitos.
Libapásztor jó pajtása szélvész lovát nyergeli,
Árván maradt uraságot harmadszor is elveri.
Ülj mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege,
Csobáncról meg Tátikáról andalító szép rege.
Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valaha?
Ahol állok, ahol megyek, merre nézek? Csak haza!
Tiszta erkölcs minden ország támasza és talpköve,
Mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbüle.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki felbolygatott,
Elbúsított, megríkatott,
Keserű szót hangoztatott,
Vagy az, aki megnyugtatott,
Rímeivel cirógatott,
Szelíd szóval elringatott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
IV. Légy híve, ó magyar...
Rígen néked szólt az Isten prófétáknak általa,
Az kít ígírt ímé vígre ízes Fiát megadta.
Gönci papként buzgalommal fordítom a Bibliát,
S nyomtatják a gyalogszerrel Vizsolyra vitt fóliát.
Szárnyaim ha lehetnénec mint az galamb röpülnéc,
Elmennék ez népec közül, nyugodt pusztát keresnéc.
Igyekeztem magyarázni diák bötű értelmét,
Ne láttassuk repedezett csigázottnak bölcselmét.
Csinosítsuk honi nyelvünk, kincset érő adományt,
Minden nemzet saját nyelvén ápolja a tudományt.
Hogyan merjünk egyre jobbat, egyre többet remélni,
Nem tudunk mi, barátaim, magyarul sem beszélni.
Ortológus, neológus – botránykő a Mondolat,
Kíméletlen pennacsata tetézi a gondokat.
Ha a titkot nem érted meg, szántsál, vessél valahol,
Másnak hagyd az áldozatot, alkotni csak jót és jól.
Magyarország nem volt, hanem ezután lesz – hirdeti,
Pallérozzuk ősi nyelvünk! – ajánlatát megteszi.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki képzőt, ragot,
Szilaj kedvvel ragasztgatott,
Új szavakhoz ragaszkodott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
V. Szabadság! Itten hordozák...
Múltját meg a jövendőjét megbűnhődte már e nép,
Vajon mindig megfontolja, mikor, meddig, merre lép?
Rendületlen légy a híve szép hazádnak ó magyar,
Bölcsőd ez volt, sírod ez lesz, hantjával mely eltakar.
Félreértés súlyosbítja jó Melinda helyzetét,
Elveszíti tisztességét, becsületét, életét.
Bülbül szavú nótárius hűséges szót hallatott:
Áldott nékem az a bölcső, magyarrá mely ringatott.
Egész úton hazafelé százféleképp gondolám,
Miként fogom szólítani rég nem látott jó anyám.
Nem kell nékünk zsarnok király, csatára föl, magyarok,
Vészhalál a fejére jő, reánk aki agyarog.
Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, vitézem?
Piros vér foly szép mentére! Ne bánd, csak az orrvérem.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki lángra kapott,
Lázas szókat suhogtatott,
Lobogott és lobogtatott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
Nekünk Segesvár kell! – ostoroz a költő,*
Feketében gyászol négy-öt emberöltő,
Szép magyar vitézek közös sírba hullnak,
Özvegyek és árvák otthon szomorulnak.
VI. Bújt az üldözött...
Elhallgat az agg professzor, könnyezvén egy keveset,
Fájdalmasan nagyot sóhajt: Karthágó is elesett!
Születésem lopta nékem szemembe a könnyeket,
Szegény anyám, tudta volna, nem szült volna engemet.
Ember küzdj és bízva bízzál! – máig szól az intelem,
Mikor lészen súlyegyenben érzelem és értelem?
Száraz ágon hallgatagon meddig ültök, madarak?
Újra itt a gólyamadár, közel már a virradat.
Ezeréves szolgarobot – megérett a változás,
Ezerötszáztizennégyben – szókimondó alkotás.
Életében elfeledék, zord időben bölcseleg,
Utókor majd levezekli – tartja néhány bölcs öreg.
Szép szerelem hol születik? – Délen, Senki Szigetén,
Elélünk itt – mondja Mihály – kéz a kézben te meg én.
Csillagoltó sötétségben mi vagyunk csak éberen,
Álmodjuk a lehetetlent, őrködünk a végeken.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki elhallgatott,
Elveihez ragaszkodott,
Eszméibe kapaszkodott –
Vagy az, aki hittel hatott,
Lélekajtón kopogtatott,
Míves nyelven mulattatott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
Ember küzdj, és bízva bízzál! – máig szól az intelem,
Mikor lészen súlyegyenben érzelem és értelem?
Száraz ágon hallgatagon meddig ültök, madarak?
Újra itt a gólyamadár, közel már a virradat.
Ezeréves szolgarobot – megérett a változás,
Ezerötszáztizennégyben – szókimondó alkotás.
Életében elfeledék, zord időben bölcseleg,
Utókor majd levezekli – tartja néhány bölcs öreg.
Szép szerelem hol születik? – Délen, Senki Szigetén,
Elélünk itt – mondja Mihály – kéz a kézben te meg én.
Csillagoltó sötétségben mi vagyunk csak éberen,
Álmodjuk a lehetetlent, őrködünk a végeken.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki elhallgatott,
Elveihez ragaszkodott,
Eszméibe kapaszkodott –
Vagy az, aki hittel hatott,
Lélekajtón kopogtatott,
Míves nyelven mulattatott,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
VII. Egy jobb kor...
Se don, se von, se pán, se sir – kaftános volt nagyapám,
Szép szál legény, nem úgy mint én, dőzsölt a nagy lakomán.
Palócország jó palóca adomázó humorú,
De a mélyben ott sötétlik, hogy a lélek szomorú.
Nemecsek a Pál utcába éppen jókor érkezett,
Szabad grundért vad tusában Áts Ferivel mérkezett.
Holdvilágos langyos éjjel virágot és dalt terem,
Hangos, boldog csalogánydal, boldog, néma szerelem.
Lázadozó asszonylélek, vergődő és téveteg,
Megalkuvás sápasztja a színeket és éveket.
Etettelek, dajkáltalak, ne emeljél rám kezet,
Ne lőjél ránk, édes fiam, merthogy én is ott leszek.
Minden szava dörgedelmes, hökkentő a nyelvezet,
Magyar himnuszt éhes hassal énekelni nem lehet.
Góg és Magóg fia vagyok, siketített bús Vazul,
Akinek a táltosszava mégis-mégis igazul.
Egyetlenegy éjszakára küldjétek el "azokat",
Csahos nyelvvel pártoskodó, vitézkedő gazokat.
Melyik nagyobb, melyik dicsőbb,
Ki égett ki vártnál előbb,
Ki adta föl idő előtt,
Ki halt éhen, ki volt lelőtt,
Melyik nagyobb, melyik dicsőbb?
Nekünk Doberdó kell! – ostoroz a költő,*
Feketében gyászol négy-öt emberöltő,
Szép magyar vitézek közös sírba hullnak,
Özvegyek meg árvák itthon szomorulnak.
VIII. Megfogyva bár...
Határ menti kisvárosban áll egy ódon iskola,
Reggelenként csapatostul sok kis kadét jár oda.
Útitársam lett e rekedt, eszelős dal, egyszerű,
Morzsolódó kis szigetnek mormogása keserű.
Megszült engem Érsekújvár, Angyalföld is hazavár,
Fejem fölött elröpül a nikkel fényű szamovár.
Góbé szavú Kakukk Marci hájjal megkent csavar ész,
Ábellel a rengetegben heverészve cseverész.
Kérem én még nem játszottam, nem játszottam odalenn,
Kis vasútam, kis hajócskám nem volt nékem sohasem.
Szennyes, szürke volt a hajnal, haranghangon merengő,
Kirakatban lila dalra kelt egy selyem nyakkendő.
Múzeumi igazgató Szeged körül ásatott,
Kísérője, kis ködmönben folyton folyvást ásított.
Asszonyoknak udvarolgat, bűvöli a lányokat,
Ihlet adó óbudai kiskocsmákat látogat.
Milyen is volt szőkesége, nem tudom már, nem tudom,
Szeme kékjén révedezem, selymes hangját hallgatom.
Versec küldte írókirály, Nobel-díjra terjesztett,
Dzsentrivilág bírálója dzsentriálmot gerjesztett.
Légy jó, fiam, mindhalálig – mondta anyám, boldogult,
Kuporgatott hét krajcárja mindörökre elgurult.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki irányt szabott,
Büszkén hordott vaskalapot,
Vagy ki hozott új divatot,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
IX. Vérözön lábainál...
Szalonképes pletykálkodás, szellemesen arányos,
Pongyolaság, stílusbravúr, tavaszidő, halálos.
Karvalyorrú, karvalykörmű Piszkos Fred, a kapitány,
Örök társa, Fülig Jimmy – bőrkamáslis vad zsivány.
Senkinek sem mondhatom el, mindenkinek elmondom,
Bohócmezben bölcselőként álltam én a porondon.
Szabadkai szabad kamasz, anyanyelvét szereti,
Okos szóval oltalmazza, védi, ahol teheti.
Kiskunhalom feltárása állóvizet fölkavar,
Kispolgári lázongónak titulálják csakhamar.
Sok jó urunk nem volt kába földjét óvni ellenünk,
Új Világba kitántorgott másfél milljó emberünk.
Cet gyomrából szabadulván Ninivéig szaladott,
Vétkesek közt cinkos, aki némaságot fogadott.
Szárszón szóló borúlátó nemzetféltő szép szava,
Melengető reménysugár, bármily bús az éjszaka.
Nem tudhatom, odaföntről másnak e táj mit jelent,
Nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, védtelent.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki elhajtatott,
Lassú léptű élőhalott,
Agyonlőtték. Elhallgatott.
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?
Nékünk Don-kanyar kell! – ostoroz a költő,*
Feketében gyászol négy-öt emberöltő,
Szép magyar vitézek közös sírba hullnak,
Özvegyek meg árvák itthon szomorulnak.
X. Oly sok viszály után...
Történelmi rövidzárlat, honosból lesz hontalan,
Mondd, mit érlel sorsa annak, aki mindig sorstalan.
Alvó szegek jéghomokban, plakátmagány éjjelek,
Égve hagytad ott a villanyt, ma ontják a véremet.
Kassa-hitű földönfutó Új Világba érkezett,
Szép nevéről bujdosóban lehullott az ékezet.
Nem elég a jóra vágyni, jóakarat nem elég,
Jó szándék is kevés ehhez, cselekedjél legelébb.
Vészidőben ki áll majd az elesettek pártjára,
Szerelmet vajh ki viszi át folyó túlsó partjára.
Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár,
Rongyszőnyegen hancúrozik harminchárom kutyapár.
Anyám könnyű álmot ígér, de ez ritkán teljesül,
Íróember lépten-nyomon ezer bajjal szembesül.
Holdvilágos nyári estén tücsökzenét hallgatunk,
Keserédes huszonhat év gyötrelmére gondolunk.
Népedben és nemzetedben gondolkodjál – javallja
Irodalmunk gyepsoron nőtt, parasztcsizmás magyarja.
Párizs meg a puszta küldte, állhatatos, jó magyar,
Mondata a zsarnokságról – megráz, döbbent, fölkavar.
Villont való világvándor, üstökösnyi villanás,
Ódája a magyar nyelvhez – szívmarkoló vallomás.
Némelyek csak ütik-verik, nyomorítják nyelvünket,
Arcunknál is hűségesebb tükre ez a lelkünknek.
Jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok,
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön ködben, melyből származott.
Nem tudom én, melyik dicsőbb,
Nem tudom én, melyik nagyobb,
Örülök, hogy értem őket,
Örülök, hogy magyar vagyok.
* A „Kötöttem lovamat piros almafához” dallamára
(forrás: Müller Éva honlapja)
