HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad”

2007.08.21. 13:45 rokica

...
Ez a Weöres Sándor idézet jutott eszembe vasárnap délután, mikor egy hosszabb sétát és némi borfalui látogatást követően leültünk a Lánchíd pesti hídfőjének lábánál és hallgattuk a zenét. De hogy az elején kezdjem:
 
Reggel, szokásos fürdőszobai teszek-veszekünket követően buszra szálltunk a párommal, mert úgy határoztunk, idén is meglátogatjuk a Borfalut. Az ’56-osok terén (lánykori nevén Felvonulási tér) ismét felállították a kis faházakat, ahol az ország bor- és pálinkatermelői mutathatták be termékeiket a „részegeskedni vágyó” nagyérdeműnek. Na, nem arról szól ám igazából ez az egész, hogy az ember odamegy és sárszintre issza magát, hanem finom, válogatott szőlőlével kényeztetheti az érzékeit. Itt ismertem meg például tavaly a jégbort, meg a különféle, addig sosem kóstolt, vadgyümölcs-párlatokat. Örömmel konstatáltuk, hogy nem kell kifizetnünk a fejenkénti 1.300 forintos belépti díjat, mert délelőtt ingyenes a bejárás. Délután, gondolom, a nagyszínpadon bemutatott műsorok miatt kerül pénzbe, de hogy őszinte legyek, engem az ilyesmi kicsit sem vonz. Az elmúlt évben volt alkalmam megtekinteni a gumigerincű talajtornász kislányt, valami macska vokál is úgy tett, mintha énekelne, aztán mire Waszlavik „Gazember Petőfi Velorex Sámán Ullmann Mónika” László, jutott mikrofonhoz, már elegem is lett az egészből. Szóval, nem bántam, hogy nincs műsor.
 
Volt ellenben bor, amihez csak a kóstoló pohárra kellett némi extra anyagi javat fordítani. Vihettem volna otthonról, de direkt nem akartam. Jövőre összegyűlik egy szettre való. (Jó, tudom, ronda, harácsoló róka vagyok, de nekem olyan bizsergető érzés otthon is abból a pohárból szopogatni az ízes nedűt, ami valami kellemes, nosztalgikus emléket idéz. Ez a pohár pedig ilyen.) Szóval, végigjártuk a pultokat, mindenhol kérdeztünk valami nagyon okosat, amitől úgy tűnt, értünk is a borhoz, nemcsak szeretjük. (Bocsánat, csak én voltam ilyen okostojás, a kedvesem elnézően, mosolyogva nézte aljadékoskodásomat, csak néha rázta meg a visszafojtott kacagás a vállait.) Többnyire be is jött a tudálékoskodás, sok apró fortélyt sikerült fű alatt megtudnom. Ilyen sárkányozás volt a részemről az is, amikor az egyik legnagyobb nevű pincészet szépen dekorált manager képviselője a legegyszerűbb kérésemre, nevezetesen, hogy a legtestesebb és legszárazabb borukat szeretném megkóstolni, csak hebegett és habogott, majd elkezdett egy óhéber dumát, amiből azonnal levettük, ez az ifjacska tán még azt sem tudja, hogy bort árul. Valamiféle keverésről-kavarásról is ejtett röviden szót, én viszont borra vágytam vala, nem vegyészeti termékre. Csalódás, ami azért sem jó, mert ezután a tájékozatlanságot kötni fogom a pincészetükhöz. Kár.
Ittam viszont Fogl-éknál olyan feketés rubinszínű, italt, amitől azon nyomban megszállt mindenféle pajzán gondolat. A Dörgicsei Merlot-Cabernet Sauvignon nevet kapta a keresztségben. A hőmérséklete is olyan volt, amilyennek lennie kell. Nem volt túlhűtve és kicsit már szellőzött is. No, igen, ezt nevezik bornak! Ráadásul a tulaj azt is megsúgta, hogy a következő évjárat még ennél is remekebb lesz. Ezek után biztos, hogy jövőre is ott a helyem!
 
Újra teletölttettük vele a poharunkat és elindultunk az Andrássy út irányába. Gondoltuk, átsétálunk a Lánchídon, felmegyünk a Várba és megnézzük a Mesterségek Ünnepét. Amikor a Roosevelt térre értünk, látnunk kellett, hogy a hídon, bizony, nem lesz átjárás. Marcona kopasztok őrködték a huszadikára előkészített pukkantókat. Arra a kérdésemre, hogy vajh hogyan lehetne átjutni a túloldalra, csak annyit feleltek, hogy egy másik hídon. No ne! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Mit lehet hát tenni, lesétáltunk a Duna partra.
 
Közeledvén, a szemünkbe ötlött egy épített színpad – és mintha ismerős arcot véltem volna felfedezni. Nem hiszem! Ezt nem hiszem el! Két kongás és egy brácsás kíséretében állt a mikrofonnál és „hangolt”. Ő az, aki ezt is csak zenélve tudja csinálni. Ő nem penget, nem cincog, nem egy-kettő, egy-kettőzik, ő zenél. Játszik annak, aki éppen ott van. Közben a hangmérnök teheti a dolgát. Közvetlenül a színpad mellé kuporodtunk és átadtuk magunkat a virtuozitásnak. Senki nem zavart el, hagyták, hogy ott lebzseljek, szinte a lábuk alatt, engedték, hogy a részükké váljak. Nem dolgoztak. Nekik ez sem munkanap volt, mint az összes többi sem, amikor a hallgatóságot kényeztették. Ők örömködtek, mosolyogtak egymásra – és rám – és zenéltek, muzsikáltak, feltöltöttek energiával és élettel. Maguk voltak a csoda.
 
Tavaly a Kossuth térre mentem meghallgatni Lajkó Félixet. Tömve volt a Parlament előtti rész emberekkel. Azt viszont nem sikerült eldöntenem a koncert végéig sem, hogy melyik nagyobb, a lélek súlya, avagy az ostobaság tömege? Álltam, hallgattam – és egyre vadabb mértékben öntötte el az agyamat a düh, amit az emberek viselkedése váltott ki. Permanens jövés-menés volt. Nem egy, nem kettő, de százasával lökdösték egymást az árusokig, ahonnan sörökkel és patkányszagú hamburgerekkel felszerelve stoppolták le maguknak azt a helyet, ahol mindezt a legkényelmesebben magukba tömhetik úgy, hogy mellette mindenki számára jól hallhatóan megbeszélhessék a legújabb autójuk és a még annál is újabb csajuk lóerejét. Persze, közel a művészekhez, mert hát ez a sok ember ugye - köztük ők is – ezért jöttek ide. Az előző témába csak néha vegyítettek némi zenei kritikát, mely szerint őrjítő ez a cincogás, miért is nem tanul meg a hapsi, ott a színpadon hegedülni? Meg a Rúzsa Magdi is mennyivel jobb volt, amikor rockot énekelt!Brrrrrrrrrr.......
 
Mindegy, elmúlt, Most viszont átadtam magam a zenének és Félix örök kisfiús mosolyának, a kongások fürkészésének, ahogy a másik szeméből lesik ki a ritmust. Sokáig ott ültünk, nagyon élveztem. Nem maradtunk ott estére. Ahogy gyűlni kezdett a tömeg, mi megindultunk hazafelé. Nem, nem hagyhattam ezt az élményt újra elrontani. Ez az enyém, ezt nem vehetik el tőlem!
 
A korzón aztán megnézegettük még a kirakodók portékáit, távolabb belehallgattunk egy jazz band megdöbbentően különös hangú énekesnőjének előadásába, az Erzsébet híd alatt egy szlovák zenekar rockot játszott, majd a melegtől kicsit megcsömörlötten beültünk negyedórára a híd lábánál lévő Belvárosi Plébániatemplomba (Pest legrégebbi temploma), ahol épp az esti orgona koncertre készülve gyakorolt egy hölgy. Az ódon falak között kicsit felfrissültünk, kisimult a lelkünk.
 
Aztán már csak haza akartunk menni. Éhesek és szomjasok voltunk. Az „ünnepi árak” sajnos, nem nekünk vannak kitalálva. A Gellért előtti csikótojás vizéből hatalmasat ittunk – és utána buszra szálltunk hazafelé.

Szólj hozzá!

Címkék: életméz

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr95145049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.