HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Filléres emlékeim

2007.09.22. 16:47 rokica

Kicsi gyerek lehettem, úgy hároméves, amikor először ismerkedtem meg a vizek világával. Nagyapám testvére a legismertebb halász volt a Sajón. Akkor még tiszta vize volt a folyónak. Félszemű ember volt Sándor bátya, az egyik szemét egy ló rúgta ki. Maga építette bárkán élt a vízen. Az otthona a folyó volt, azt ette, amit fogott. Csak a téli hónapok hidege tudta beűzni a faluba. Ő oltotta belénk – apámba, majd belém is – a természet szeretetét és tiszteletét. Érdekes, hogy az életemet valahogy ez a világ kísérte végig. A halak és a lovak közelsége meghatározó lett.

Természetesen én nem vetem a nagy horgászok szemére azt, hogy ők a ponty fogását nyíltvízi fenekezéssel tudják elképzelni. Hozzám viszont mindig a nádasok világa állt közel. Én ott kerestem a magam „négylevelű lóheréjét” – és rendszerint meg is találtam. Azon a Duna ágon, ahol én pecázgattam, még vannak nádasok. A nádasok, zsombékosok között pedig kis tisztások, nem nagyobbak, mint ahová a csónakommal ki tudtam kötni. Itt nem háborgatott senki sem. A szárcsák, kacsák jó pajtásaim lettek. Pár éve vannak hattyúk is. Valaki „ottfelejtette” őket. Én nem zavartam őket, ők pedig megtűrtek engem. Igaz, könnyű, úszós módszerrel nem fogtam túl nagy halakat, de nem is az a lényeg. Megelégedtem a kiló körüli ponttyal és a szép számú keszeggel.
Apróhalat muszáj volt fognom, mert azon kívül, hogy én is igen nagyon szerettem paprikás lisztben megforgatva és kisütve őket, nemegyszer elkísért engem a halőr (amolyan igazi Matula bácsi volt az öreg) cicája, aki egyébként képes volt moccanatlanul órákat henyélve eltölteni a csónakban, de ha hal akadt a horogra – csak a kicsi izgatta – akkor bizony kikövetelte a jussát. Azóta sajnos már ő is eltávozott az örök halászvizekre.
Ezeken a napokon, ott a vízi tisztáson én voltam a királylány. Meseországom nyugalmát nem zavarta semmi és senki. Nézegettem a békákat, szitakötőket – és pecázgattam.
Életemben csak egyszer fogtam igazán nagy halat, egy csukát. Ez máshol történt, a Francia öbölben, Csepelen. Legalábbis nekem óriásnak tűnt a jószág a maga hét kilójával. Igazi krokodilnak, barrakudának, cápának láttam. Rettenetesen megijedtem, amikor a horgomra akadt. Amint kivonszoltam a partra, gúzsba kötöttem, rátérdeltem és élénken elkezdtem segítségért kiabálni a „nagyoknak”, mert úgy éreztem, ez velem nem történhetett meg. Álom az egész, ami pillanatokon belül köddé foszlik. Már bánom, hogy nem engedtem vissza a „vizek óriását”.

Exemmel való életünk hajnala is a halak égisze alatt íródott. Úgy döntöttünk, tenyészteni fogjuk őket. Bérbe vettünk egy földet, ahol tavat kapartattunk magunknak. Betelepítettük ivadékkal. Mindennapos elfoglaltság volt a kis úszó jószágok nevelése mégis óriási bukás lett az eredménye. Következő évben már két meglévő tavat vettünk bérbe Biatorbágy közelében és ezekbe már a korábbiaknál jóval nagyobbacska halakat telepítettünk. Gondoztuk, ápoltuk, etettük őket. Mire eljött a lehalászás ideje, szépen fel is cseperedtek. Az elszámolásnál kiderült, majdnem visszanyertük a befektetett pénzünk háromnegyedét úgy, hogy a befektetett energiánkat figyelmen kívül hagytuk. Jó business volt. :-)))
Azonban ez idő alatt megismerkedtem a tavi fauna és flóra jelentősebb képviselőivel. Rengeteg békafajta, vízi bogár, pióca és tarajos gőte volt a játszótársam. Nem bántam meg semmit. Van, ami pénzzel megfizethetetlen. A természet közelségének öröme. A kristálytiszta levegő, a fák, a bokrok, a madárdal.

Életem második nagyobb fejezete lóközelbe vitt. Olyan faluba kerültem átmeneti időre, ahol sok-sok nyihaha vett körül. Volt egy paci, akivel elválaszthatatlanok lettünk az idők folyamán. Ő, – a ló – tanított meg engem lovagolni. Olyan óvatosan vitt a hátán, akár egy hímes tojást. Félpercenként sandított hátra, hogy vajon elég kényelmesen ülök-e. Jobban nekilódulni csak akkor volt hajlandó, ha a legkisebb bizonytalanságot sem érezte rajtam. Imádott, imádtam. Sajnos egy állatorvosi félrekezelés eredményeképpen barátom meghalt. Elnézést, hogy úgy emlékezem rá, mint egy emberre, de ő tényleg igazi barát volt. Ha nem is emberi szóval, de még kommunikálni is tudtunk. Azt hiszem, értettük egymás gondolatait. A ménes egyik percről a másikra, szinte azonnal befogadott. Nem így a kétlábúak, a falu népe. Végül is én voltam az idegen, a pesti betolakodó, akinek szerintük még a szeme sem állt jól. Egy kis vályogházban laktam. A kert tele sárga rózsával, estikével, mogyoró bokrokkal és diófával. Az egyik fán volt egy ág, amin szívesen időzgettem. Épp itt csücsültem akkor is, amikor meghallottam, hogy a drága jó szomszédasszony mit fecseg a barátnőjének rólam. Nem vettek észre, hát nyugodtan hordták rám az áldást. Az első mondatok elhangzása után úgy döntöttem, jobb, ha meghúzom magamat, mert még azt is kitalálnák, ha meglátnak a fán kuksolni, hogy bármikor átbucskázom a fejemen és mókussá válok. Boszorkánynak tartottak, ráadásul abban az időben lapockáig érő, hollófekete hajam volt, ami ugye, csak megerősítette ezt a hitet.
Miért is lettem „banya”? Egyszer kiszúrták, hogy legyet adtam egy óriási keresztes póknak a tornácon ahelyett, hogy tisztességes fehérnéphez méltóan kilapítottam volna egy jól irányzott ütéssel. Ráadásul odáig merészkedtem, hogy nyári estéken is begyújtottam a kandallóba, bámultam a parazsat – és szerintük – valami ördögi praktikákat folytathattam, mert gyertyák égtek házszerte körülöttem, pedig be volt vezetve az áram! Márpedig tisztességes úton járó ember ilyen pocsékolást nem csinál!
Ráadásul „az a nő” (ez voltam én) „elszerette” a macskámat! – mondta a szomszéd néni, majd figyelmeztette a barátnéját, hogy figyeljen ő is a sajátjára, vajon nem jár-e úgy, mint ő. Eszetlen vénasszonyok. Hát persze, hogy jött a cica, hiszen én enni adtam neki. Ennek híre meg macska berkekben pillanatok alatt elterjed, akár a szél. Kaja, pia, nő, haverok, buli – és egyre több lett a macsek körülöttem.
Szinte Isten akaratát, méltó büntetésemet látták beteljesedni, amikor egy szép tavaszi napon kilovagoltam azzal a lóval, amelyik mindenki mást elviselt – rajtam kívül. Amikor a terepen kiértünk egy lankásabb, de sziklás domboldalra, ez a paci rajtarajtában elkezdett lefelé vágtatni a lejtőn. Ez engem totálisan készületlenül ért és úgy szálltam el a hátáról, akár a tavaszi szellő. Szerintem a ló még röhögött is. Bitangul összetörtem magam, agyrázkódást is kaptam, jó két hétig nyomtam az ágyat. Azóta sem mertem többet nyeregbe szállni.

Hm… száguld az idő.

Szólj hozzá!

Címkék: volt egyszer egy hol nem volt

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr28173166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.