HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Úri sport

2007.10.30. 00:00 rokica

Az emberi faj egyik legősibb sajátossága a szórakozás gyanánt, passzióból gyakorolt öldöklés. Az emberiség történelme másról sem szól, s tudjuk, hogy Ő (ti. a történelem) annak a jó életnek a tanítómestere, s mint olyan, időben és kellő szigorral a körme hegyére koppint azoknak, akik az általa feladott házi feladatokat elhanyagolják. A hobby-jellegű hirigelés a múltban a lovagiasság álarca mögé rejtőzött. (A vívók ezért harcolnak ma is sisakban.) Az urak a kaszinóban gyakorta repedtre unatkozták magukat, s amikor a nőügyek és vadászkalandok végére jártak, sürgős megsértődnivaló után néztek. A figyelmes keresgélés soha sem maradt eredménytelen, mert mindig volt egy ügyeletes balek, aki a körmönfont fogalmazással előadott megszólításban nem látta meg azonnal a provokációt. Az affért kezdetben helyben kezelték egy szekerce, vagy buzogány közreműködésével, de ebben semmi érdekes sem volt. Ráadásul az ilyesmit a Király sem nézte jó szemmel (nem csak Vak Béla volt így ezzel), ezért láncos golyóra köttetés terhe mellett betiltotta a sport profi szintű gyakorlását. Ezzel azonban a társasági esemény iránti igények csak fokozódtak. Kidolgozták hát a gyilkolászás becsületbéli koreográfiáját. Ez a koreográfia adja aztán a ma is oly népszerű vívósport szabálykódexének első bekezdéseit.
A korabeli fiatal férfiak közt ettől kezdve két fő halálozási rizikófaktor adatott: az elhunytak fele párbajban, a másik fele vérbajban lelte meg a beteljesedést. (Mondhatni kész rá… volt mindkettő.) Innét ered az ősi bölcsesség: Mindegy, hogy vérbajban párzol, vagy párbajban vérzel.
Ahogy fogyott az úri társaság, a párbaj úgy vesztett életveszélyességéből. A fegyverek éleit és hegyét lekerekítették, s ennek tartós vérzéscsillapító hatása lett, megszűntek a gennyedző folytonossági hiányok is. A megoldás új problémát szült: hogyan jelezzük a találatokat? Azelőtt az érintett a kisebb találatokat sziszegéssel, a közepeseket hangos jajgatással, esetleg káromkodással, a jelentősebb találatokat pedig csendes, élettelen összeeséssel jelezte. Az új módi a találatjelzést a bírónak elnevezett párbajsegédekre bízta, ám ők – lévén az ellenfelek emberei – állandóan összeverekedtek, s ez újra csak párbajt generált. A megoldás egy főbíró megbízása volt, aki híres volt pártsemlegességéről, ezért Elnöknek nevezték el. Az ő feladata rendre utasítani a veszekedő bírókat, valamint ítéletével magára haragítani lehetőleg mindkét tábor szimpatizánsait. Az Elnök védelmében fejlesztették ki a ma már minden tekintetben objektív módon állandóan rosszul működő találatjelző gépeket, melyek használata miatt a vívás sokat veszített eddigi diszkrét harci bájából.
A hobbygyilkolászás megszelídített formája, a vívósport sok gyakorlást és önfegyelmet igényel. Utóbbit a mester úgy fejleszti ki, hogy néha orvul a tanítvány érzékenyebb testrészeire suhint, amit annak elvileg szó nélkül tűrnie kell. Némelyik ifjú titánt egy-egy ilyen gyakorlat után csak hosszas rábeszélésre, hidegen verejtékező homlokkal és könnybe lábadott szemekkel sikerül a bordásfal tetejéről lerimánkodni.
A vívás fegyvernemei a kard, a tőr és a párbajtőr. A karddal vágni is lehet, ezért a vívómeccs (elegáns nevén az asszó) összképe igen hasonlatos egy kiadós náspángoláshoz. A felek először alapállásba merednek és a sisak alól sunyi pillantásokkal bűvölik egymást. Az elnök egyszerre csak elrikkantja magát, hogy „allé” (mert a vívás csak a három testőr nyelvén, azaz franciásan lehet elegáns), s erre egymásnak rontanak. Futás közben mindkét oldalon érces csatakiáltás hallik, mint Mohács alatt. A rohangálást egyébként a szakma a „flöss” szóval illeti, ebből is kitűnik, hogy a vívás gyökereit a kaszinók környékén kell keresni. (A full, a kis sor és a póker ugyanakkor megmaradt a kártyaasztalnál.) A felek előbb-utóbb elérik egymást, és nagyot sóznak az ellenfél találati felületnek nevezett fertályára. A hagyományos rend szerint itt kellene mindkettőnek szörnyethalnia, de a küzdelem alapállásból folytatódik. Van úgy, hogy az egyik vívó lekergeti a másikat a pástról. Ha ez sűrűn előfordul, az a gyávaság ódiuma helyett már csak büntetőpontokkal jár. Az asszót végül az nyeri, aki tovább bírja a náspángolást és előbb-utóbb úgy vágja meg az ellent, hogy nem kap rá egyet sem. Az ilyen poénokat összeszámolják és ha elegendő összegyűlt, befejezik a meccset. Azt, hogy ki a győztes, hamar meglátjuk, mert ő a sisakját felfelé hajítja el, amíg a vesztes általában földhöz vágja.
A tőr és párbajtőr a piszkálódás magasiskolája. A tőr csak a törzsön érvényes (mintha máshol már nem is fájhatna), a párbajtőr viszont az egész teste, annak minden rejtett zugát (azt is!) találati felületnek tekinti. A vívók itt csendben és finoman dolgoznak. Beállnak szemközt, néha roggyantanak térdben, lépéskészletük egy tyúklépés előre, egy hátra, az is csak a zsibbadás ellen. Eközben feltűnő sietséggel megpróbálnak a jó öreg Singer varrógépeket lepipálva méternyi távolságról gombot varrni egymás plasztronnak elnevezett vívógúnyájára. A párbajtőrösök ezt ötletszerűen kombinálják a cipő és a kesztyű módszeres megszurkálásával, ami maga a teljes kiszámíthatatlanság.
A vívóesemények nézői jól szórakoznak annak ellenére, hogy a fegyverek mozgását az ő távolságukból nemigen követhetik. Látványnak megteszi a piros-zöld fénnyel villódzó találatjelző, melynek felvillanása – mint pavlovi csengő – feltételes reflex-szerű ujjonghatnékot támaszt a közönség soraiban. A nézőt maga a tudat is elégedettséggel tölti el, hogy egy újabb úri sport háza táján sütkérezik. A hovatartozás érzése sok áldozatot megér…
 
(R.I.P. dokijózsi)

1 komment

Címkék: humor

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr78153681

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kricsa 2007.12.12. 00:13:33

Hiába, aki belülről ismeri a vívást...