HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Eladó zongora

2007.12.19. 08:20 rokica

András feszülten járt-kelt a háza tövébe épített laboratóriuma mellett. Ma jelenik meg a hirdetés, talán végre megszabadul a zongorától. Nehéz döntés volt, de meg kell tennie. Naponta rohanták meg a régi emlékek, gyötörték meg minden percét. Most is felidéződött benne, amikor a lánya, Tímea először ült a kis tekerős székre. A csöppség alig érte föl a klaviatúrát. Kiemelkedő tehetség volt, már nyolcévesen saját koncerteket adott a megyében, ahol éltek. Később a fővárosba is rendszeresen meghívták. Megnyert szinte minden versenyt nemcsak a maga korosztályában, de a nagyobbak között is első helyezéseket ért el. Aztán már nem is indult ilyen megmérettetéseken, nem tartotta korrektnek. Hatalmas jövőt, fényes karriert jósolt neki minden hozzáértő művész, aki csak játszani hallotta. Az élete lett a zene, a lelkét adta bele.
Alig töltötte be a tizenhatodik évét, amikor András arra kérte, hogy vigyen ebédet az unokatestvérének, aki épp egy kazán vegyszeres tisztítását végezte a városban lévő egyik koszlott, elhanyagolt üzemben. Tímea természetesen az első szóra ugrott. Nagyon szerette az apját, akivel már évek óta éltek páros magányban, amióta az anyja elhagyta őket. Andrásnak mindene volt a csodaszép, szőke lány, mint ahogy Tímeának is az apja.
A frissen kezelt kazán a még el nem párolgott gőzöktől épp akkor robbant, ahogy a lány megérkezvén, bezárta maga mögött az ajtót. Az unokatestvére azonnal meghalt, Tímea súlyosan összeégett. Az ujjain lévő csontokon alig volt hús, a bőrének nyoma sem maradt. Rengeteg műtét után, úgy ahogy helyre jött a keze, de fájt minden érintés. A háromlábú, fekete hangszerre rá sem tudott nézni többé. Hosszú esztendők teltek el azóta. Andrást attól a pillanattól fogva, minden percében kínozta a lelkifurdalás, hiszen ő kérte, ő küldte oda Tímeát. Ő tehet az egészről, senki más – gondolta megállás nélkül. De ma lehet, megszabadul a zongorától. Legalább nem kell mindennap elmennie mellette, nem látja egyfolytában. Remélte, úgy kevesebbszer dobbannak majd föl benne a vak hangok. Talán könnyebb lesz elviselni, nem emlékezteti állandóan arra a szerencsétlen napra.
"Már csak ez hiányzott a kínjaimhoz" – gondolta, amikor halkan szűrődni hallotta Chopin lágy keringőjét, ami csodálatos hangjaival, mégis, mint a tőr hasított a szívébe.
– Azonnal kapcsold ki a rádiót, – kiáltott be idegesen a laboratóriumban csendesen tevékenykedő segédjének – a munkán járjon az eszed, ne a szórakozáson!
Szégyellte a hangsúlyt és a hangnemet, amit megütött, soha, senkivel nem volt türelmetlen. Szelídségéről, vaj szívéről volt híres, azonban most képtelen volt visszafogni magát.
– De főnök úr, hiszen mondtam, hogy már másfél órája nincs áram az egész utcában, így a mi rádiónk sem működik. A szerelők már javítják a vezetéket – válaszolt neki csöndesen, tisztelettudóan a segéd.
Valóban szólt – jutott el András tudatáig az imént hallott halk mondat. Amikor felfogta, hogy az akadozó dallam a házból kígyózik, hullámzik felé, mint egy rongykupac rogyott le a mellette álló kis fehér, műanyag kerti székre. Abban a pillanatban lassú, de egyre bővebb patakokban, csillapíthatatlanul kezdett el ömleni a könny a szeméből. Alig találta meg éppen megcsörrenő mobiltelefonján a felvételre szolgáló billentyűt. Hosszú másodpercek teltek el, amíg végre képes volt megszólalni:
– Nem, … kérem, … nincsen eladó zongoránk.

2 komment

Címkék: meskete

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr20269010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rokica · http://rokica.blog.hu/ 2008.01.17. 12:08:39

Saját.
Szoktam mesélgetni magamnak. Ráadásul mindegyik "gyerekemnek" valameddig a való élet az apja. Ennek is.