HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Pipi néni meséi

2008.02.23. 07:41 rokica

Hogy miért épp Pipi néni? Régebben olvastam egy könyvben egy törékeny, pici öregasszonyról. Azonnal ez a név jutott az eszembe, ahogy megszólított a buszmegállóban. Viseltes, kopott, de patyolat tiszta télikabátjában állt ott, kis, barna kézitáskáját és ezüstfejes esernyőjét szorongatta. Pihe haját lebegtette a szellő és a tengerkék szemei csak úgy vakítottak, ahogy pergamenszerűen vékony bőre ezernyi ráncba szaladt a mosolyától.
– Tudja, kedveském, most majdnem megint fölszálltam erre a buszra – mondta – pedig már kétszer is előfordult, hogy elvitt a csodába. Hiába, a szemem már nem a régi. Nyolcvankilenc évesen mit is várnék? Itt minden annyira megváltozott az utóbbi időben. Állandóan túrnak, fúrnak, kellenek az utak. Szépítik a várost, én meg egyre kevésbé ismerem ki magam. Pedig itt lakom már ezer éve a Bikszádi utcában. Tudja, merre van? – kérdezte és megnyugtató válaszomat, hogy tudom, örömmel konstatálta.
– Meg aztán jól el is gondolkodom mostanában – mesélt tovább nekem, mintha régi, jó ismerősök lennénk – mert nagy a bánatom. Meghalt a férjem. Pár lépésre tőlem csapott be a bomba és ő ott halt meg a szemem láttára. Tudja, „nemrég”, a háborúban. Harminckettőben ismerkedtünk meg. Én szobalány voltam, nem messze a Parlamenttől, ő pedig a „vizet” szerelte a háznál. Szép, deli legény volt, nem olyan nyamvadt, mint ezek a mostaniak. Ezeket már más nem érdekli, csak a gazdagodás, meg a foci … és sorolta az emlékeit, mintha minden tegnap történt volna. Én pedig szavai nyomán egy mesevilágba csöppentem. Elképzeltem Pipi nénit kis, fekete köténykében, csipkés bóbitával a fején, ahogy elsétálnak lovagjával a Dunához, ahogy kézen fogva andalognak a ligetben, ahol a kackiás bajuszú vízszerelő egy tükrös szívet vásárol neki a vurstliban. Láttam magam előtt a fiatal, élettől kicsattanó Pipit, amikor megpörgetik a mulatságban, aztán amikor feleségül megy élete szerelméhez. És láttam a háborút is. Hallottam a becsapódó bomba hangját, Pipi néni elkeseredett sikolyát. Azóta nincs senkije, egyedül él abban a házban, amit az urával vettek a megtakarított fillérkéikből. Gyerekük nem lehetett, de vannak helyette unokaöccsei. Két fiútestvére volt, az egyik meghalt a fronton, a másik rokkantan tért haza. Az ő gyerekeit nevelgette, amíg kicsik voltak. Testvére halála után már ők sem nagyon nyitották rá az ajtót, így végleg egyedül maradt az emlékeivel. Nagyritkán, talán évente egyszer megjelennek és megnézik a házat. Persze, ők fogják örökölni. A gyümölcsfákat kivágták, pedig az öreg diófát még együtt ültették az urával, nem sokkal az esküvő után, de annak a termése sem kell már senkinek, készen vesznek mindent a boltban – folytatta a kis öregasszony –, egyszer majd füvesítve lesz az egész kert…
Apró, leheletfinom, madárcsontú kezeivel megsimogatott, mielőtt felszállt arra a buszra, amire várt. Én még sokáig néztem utána … és nagyon szerettem Pipi nénit. Milyen furcsa is az élet. Nem mertem elkérni a címét, hogy alkalomadtán meglátogathassam, enyhítsem egyedüllétét és a lábaihoz kuporodva hallgathassam gyönyörűséges meséit. Pedig itt élünk egymástól párszáz méterre. Én a lakótelepi társas-magányos dobozomban, ő pedig a közvetlen mellettünk lévő kertvárosi utcácskában. Féltem, hogy az örökösök talán félreértenék egy idegen ember közeledését. Féltem azoktól az emberektől, aki nem törődnek egy angyallal. Elveszítettem őt és tudom, már aligha fogom újra megtalálni. Gyávaságomtól gyötörten fordítottam hátat a már rég sehol sem látszó autóbusznak és keserűen indultam hazafelé. A szemerkélő esőben két verssor játszott kopogós römit a fejemben:
„ A pillangó szárnyát, ha levágod, ő marad,
de hernyó, hogyha kell, a földön is akad.”

Szólj hozzá!

Címkék: meskete

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr36351036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.