A KIS HANG

Egyszer, régen, vevő voltál a fejedben lévő kis hangra és hittél neki. Azóta azt hiszed, hogy az te vagy.

Ez a kis hang ott van a fejedben és állandóan mond neked valamit. Mindig mást mond, de maga a kis hang sohasem változik. Talán már annyira eggyé váltál vele, hogy észre sem veszed a létezését. Valószínűleg most azt kérdezed: Miféle hang? Arról a hangról van szó, amely éppen az imént azt kérdezte: Miféle hang? Amikor odafigyelsz, akkor hallod ezt a hangot. Sőt, nemcsak hallod, de hallgatsz is rá.

Annyira egybeolvadtál ezzel a kis hanggal, hogy talán már nem is tudod megállapítani, melyik vagy te, és melyik a fejedben lévő kis hang.

Most azonban, hogy ezt tudod, elkezdheted tudatosan hallgatni ezt a hangot. Megdöbbentő, amit hallani fogsz. Hallani fogod, hogyan értékeli és bírálja többi embert. Hallani fogod a legkülönbözőbb véleményeket, álláspontokat, érveket, kifogásokat és rengeteg magyarázatot. Hallani fogod mindazt, ami megakadályozza, hogy az életed, a munkád és a kapcsolataid olyanok legyenek, amilyennek egyszer megálmodtad.
(Darnel)

Az a kis hülye köcsög. Amikor felszálltam a buszra és észrevettem egy szabad ülőhelyet a dupla ülésen, máris elkezdte a duruzsolást: „Miért tette a szatyrát maga mellé az ülésre az öreglány? Miért nem tudja az ölébe venni, hogy rendesen el lehessen férni mellette? Sebaj, foglalj helyet, legfeljebb összepasszírozódik. Végtére is egy fenék alá, egy ülés jár.”

Életem folyamán mindig megpróbált legyőzni, többnyire sikerrel. „Nemááá…; ne csináld; kevés vagy te ahhoz; megint le fogsz esni arról a böhöm állatról; a sziklamászás nem neked való; összeégeti a parázs a talpad; a sámliról is szédülsz, ne akarj hát repülni; a csuklód hamarabb törik el, mint az a deszka; szétvered magad; összetöröd magad, nevetségessé válsz; mit szólnak majd a komoly emberek; felnőhettél volna már; fájni fog; beteg leszel; sírni fogsz; nagyon fogod szégyellni majd magad; tehetségtelen vagy; buta vagy; semmire sem vagy jó, meg se próbáld…” 

A néni elkezdett tüsszögni és csontos kezével zsebkendőért nyúlkált a zsebébe.
„A francba, még a végén benyalsz valami nyavalyát”- folytatta a hang és én ettől még morcosabban tekintgettem előre, mint korábban. Magamba fordulva zötykölődtem tovább a busszal, amikor elértünk a Gellérthegy lábához. Ekkor szólalt meg hozzám fordulva a néni:
– Tudja, drága, én annyira imádom ezt a hegyet! Mindig megcsodálom, amikor erre jövök. Maga is csodálatosnak találja, ahogy ezek a fák és bokrok megkapaszkodnak a sziklákon? Pedig csak egy maréknyi föld juthat nekik, mégis harsogóan zöldek
– Igen, én is nagyon szépnek látom – mondtam, miközben kijjebb húzódtam az ülésen, hogy a néninek több helye maradjon. Ugyanis, így is nyugodtan elfértünk. A néni újabbat tüsszentett.
– Kedves egészségére – mondtam azon nyomban.
– Köszönöm szépen, csak a napfény… - válaszolta ő.
– Először a fű telepszik meg a sziklák repedéseiben, szétporlasztva a mészkövet, aztán abban a többi magocska, amíg végül keletkezik annyi talaj, hogy abban már a fák és bokrok is meg tudnak élni – csatlakozott kettősünkhöz egy hölgy, aki az ülésünk előtt állva kapaszkodott az ablaknál. Mosolyogva fecsegtünk tovább Budapest szépségéről és árnyoldalairól, amikor egy negyedik hölgy megjegyezte, milyen kár, hogy az emberek nem tudják megbecsülni rendet és a tisztaságot, hiszen … és megbeszélte velünk ő is, amit gondolt.
A Ferenciek teréhez érve udvariasan magam elé engedtem a nénit az ajtóban. Milyen szép – gondoltam szolid sminkjére pillantva – de jó is, hogy van, aki hajlott kora ellenére is így rendben tartja magát – és nagy kezét csókolomot köszönve, vidáman szálltam le a buszról.
A metróban, mosolyomat megtartva szemléltem az utasokat. Aki észlelte, vagy visszamosolygott, de legalább is elsimultak a gondterhelt ráncok az arcáról. Láttam egy öltönyös fiút, aki valamiféle zene ritmusára mozgott az ülésen és a taktust dobolta a térdein.
– De hisz nincs is semmi zeneközvetítő a fülébe dugva! – lepődtem meg. Se rádió, se lejátszó, még csak maroktelefon sem volt a kezében.
A srác rám nézett, kivillantotta összes hófehér ragadozó fogát és felém kacsintva, széles vigyorral a képén szállt le a neki rendelt megállónál. A kis hang a fejemben, kussolt. Nem merte azt mondani – mint rendesen –, hogy ez elmebeteg, vagy legalábbis nem teljesen komplett. A kis hang, kérem tisztelettel, legyőzetett, még ha átmeneti időre is. Valahol, valamelyik agytekervényem mögött duzzog – és csendben szövögeti az újabb terveit.
Én pedig örülök, mert süt a nap, csicseregnek a madarak és az emberek szépek és kedvesek – csak vannak, akik a hangocskájuk uralma alatt töltik ezt a napot is. Mindenesetre drukkolok a győzelmükért. Mert győzni jó. Ráadásul nem kerül többe, mint dühödtnek és morcosnak lenni. És nem a másikat, nem a nénit kell legyőznöm a szomszéd ülésen.