HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Folytatás az előző poszthoz:

2008.10.03. 07:10 rokica

Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám · / · FIGYELŐ

BARTA JÁNOS: KOSZTOLÁNYI KÖLTŐI HAGYATÉKA
Szeptemberi áhitat - Révai
 
Hagyaték csak közönyöseknek jelent puszta leltári mennyiséget, igazi értéke tömegével nem mérhető. Mégis próbáljuk először a kötet tartalmát tisztán külsőleg, leltár módjára számba venni. A kétszáznegyven oldalon körülbelül százhatvan vers van; pontos számot adni nehéz, mert több köztük az apró, néha csak pársoros, egy főcím alá összefogva. A százhatvan vers kisebbik felét, kb. hetven darabot, kéziratból közli a kiadó, a többi szétszórtan már előbb is megjelent. A versek javarésze az 1905-1910 közötti időből való, szaknyelven zsenge, az első nagy siker, a Szegény kisgyermek előtti évekből; másik része a költő nyilvánosságban lezajlott pályájának megjelent, de kötetbe föl nem vett verseiből és néhány késői kiadatlanból adódik össze.
A kiadó (Paku Imre) hat ciklus-félére osztva adja őket (A költészethez, Szerelmi dalok, A városban, Ördöngösök, Szeptemberi áhítat, Műhely). Így valóban a rokon versek kerültek egy csoportba; az irodalomtörténész, vagy ha tetszik, a filológus azonban egy kicsit a halott költő jogába való beavatkozásnak érzi ezt és szívesebben venné a ciklusok nélküli, teljesen időrendbeli közlést. A megjelentekét a kinyomtatás pontos kelte nyomán, a kéziratosokét az utószóban megadott támpontok alapján közéjük beiktatva, - vagy a nagyjából keltezhető kiadatlanokat egy-egy év kiadott versei után csatolva.
Ezt pedig ne vegye senki túlbuzgó okvetetlenkedésnek. Olyan kötet van előttünk, amelynek minden egyes verse külön jelleget, külön nyomatékot és külön értékelést kap, tisztán magától az időtől, a költő életének időszakától, amelyben keletkezett. Így, a ciklus külső keretét nézve, az olvasó azt mondhatja egy-egy versre: jelentéktelen; - igaz, de néha jelentőssé teszi az évszám, amely alatta áll. Ha ezeket a verseket évek, keletkezési idő szerint csoportosítva kapjuk, még tisztábban tárul elénk az a színjáték, amelyért a kötetet igazán érdemes végigolvasni: egy jellegzetes költő-egyéniség kibontakozása a kor átlag-költői gyakorlatából, - idegen, tanult élmények és ritmusok között az őszinte, eredeti hang első megszólalása.
Egy előnye mégis van ennek a ciklus-beosztásnak: módot ad egynémely összehasonlításra. Jellemző pl. hogy - így csoportban - a Szerelmi dalok a legzsengébbek és leggyöngébbek. Érthető is ez. Kosztolányi első nagy, eredeti ihlete a gyermekes, szenzuális életélmény volt (A szegény kisgyermek panaszai-ban); a férfias vitalitásnak, a magasabb rendű érzelmi életnek csak nyomai vannak egyéniségében. Másrészt pedig talán nem érdektelen a kor irodalmi viszonyainak, ihlet-forrásainak megismerésére, hogy a későbbi Kosztolányi, "a részvét bölcse", az idegen életstílusok, idegen affektivitás megérzője a nagyvárosi versekben szólal meg először: pl. A kórházból és a Gyógyulás (1906), valamint A vicéné (1909) címűekben.
A mai beosztással is tisztán látjuk azonban - amennyire az ilyesmit tisztán lehet látni - az új költő elindulását. Minden igazi tehetség az irrealitásból halad a realitás felé. Irreális, valótlan benne minden élmény, amelyet mások nyomán él át és minden kifejező forma, amelyet mástól kölcsönöz. A fiatal lélek jól érzi magát a valótlanságnak ebben a híg közegében; jó környezet ez a maga elzárkózó, az élet előtt még szemet húnyó énjének. Gyakorlat neki ez a mozgás, anélkül, hogy kimerítené. A realitás maga pedig - ne fogjuk fel ezt a szót tisztán csak az ismert vaskos értelmében - akkor kezdődik, amikor a költő azt kezdi kibeszélni, ami az ő egyéniségének és teljes földi létének hangulatát, a világból átélt egyéni részét adja. A férfikor érett alkotásaiból eléggé megismerhetjük Kosztolányi valódi világát. Igazán megbecsülni azonban csak akkor fogjuk, ha látjuk, hogy az irrealitásnak micsoda legyőzése kellett kifejlődéséhez. Ott van ebben az irrealitásban minden, amit egy fogékonylelkű, sokat olvasó költőjelölt azokban az években kora lírájából felszívhatott. Ugyanaz a légkör ez, amelyet műfordításaink háború előtti gyűjteményeiben találhatunk: parnasszista ódai hevület, a nagy, kimért, lendületes emóció utánzata, - (egy olyan költőnél, aki később csak ritkán és csak a metafizikai élményen át emelkedik a nagy emóciókig); a személyes életnek személytelen, szenvtelen szimbólumokban való feloldása (még talán ezt a mezt is hordja az érett költő is legtovább; csak utolsó korszakában tudja ledobni); és főleg pedig a korai, arisztokratikus impresszionizmus romantikus légiessége, az a csupa hab, csupa fény, csupa szellő, gyöngy- és csillag-tobzódás, amelyben valóban semmi nincs még az érett költő fanyar, csípős ízeiből. "A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát"
"S körülvesz engem, zordon árnyat
Egy hófehér, szelid világ:
Angyalpárnáknak tollpihéje,
Zengő, szelid melódiák..."
(Szerenád.)
Idegen hangok ezek még, s köztük valódi üdülés, amikor megjelenik az Ember maga, egy idegen lét, ahogy a résztvevő költő elénk rajzolja, vagy ahogy egy-egy filozófus-pillanatban úgy sejteti már velünk a lét terhét, mint későbbi, nagy verseiben. De még így is megvan zsengéinek a külön érdeme. Irreális, kölcsönzött élményt adnak, de olyant, amely jórészt külföldi talajból nőtt - és itt magyarul szólal meg. Csak ma gondoljuk legföljebb, hogy ez akkor, 1905-ben, egy húszéves költőnek, könnyű munka lehetett, a parnasszista és szimbolista ódát meg a dekoratív impresszionizmus hangulatfinomságait megszólaltatni.
Összefoglalásul: a kötetnek az érett költő legmagasabb mértékével mérhető verseiből hármat kell külön megemlítenem; ezek: A nyílvessző dala (1908!); Szavak (1922) és az ismert, valóban hattyúdal-szépségű utolsó vers A szeptemberi áhitat (1935), amelyről a kötet címét kapta. Nincs helyem, hogy külön felsoroljam még azt a tizenöt-húsz verset, amely pedig ezt megérdemelné. És most, még a frissen olvasott kötet hangulatában, Kosztolányi ifjúkori levelezésének néhány helyére kell gondolnom. Akkor még nem látta tisztán saját tehetségét s afféle harcos, embernevelő próféta-költő szerepét szánta önmagának. A fejlődés rácáfolt a fiatal poéta ábrándjaira. Kosztolányi nem lett próféta, önmagát alakító és embertársait nevelő harcos természet. Küszködő életformálás nem tartozott hozzá egyéniségéhez. De most, költői pályakezdése láttán, most tudom csak, csodáló tisztelettel megsejteni, mennyi lehetett ebben a harmincéves költői pályában a kiérés, az önmagát-megtalálás öntudatlan harcából, a föld alól kibúvó csíra ösztönös, vajúdó küzdelméből.
(forrás: http://epa.oszk.hu)

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers kosztolányi dezső olvastam valahol

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr90693848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.