Semmit. Egyre inkább az a véleményem, hogy csak meredünk a készülékre, mert színes és mindenféle alakok mozognak benne. Kapni csak egészen elvétve, fehér holló módjára, esetleg tévedésből lehet tőle bármit is. Alig tudomány, még kevesebb kultúra, semmi nevelés, nuku rányitás a világra. A hírekben borzalmak sorozata, leginkább naturális megjelenítésben sok vérrel, hullákkal, kiömlő belekkel – mert úgy izgalmas. Hogy mi van mögöttük? Kit érdekel? Különben is aszerint kell kommentálni, hogy a támadó, vagy a támadott áll közelebb a szívünkhöz.
Gyerekkoromban, úgy 8 – 10 évesen a szünidőben alig vártam, hogy láthassam a Tüskevár című sorozatot a tévében. Később nagyon örültem a Keménykalap és krumpliorrnak, a Szeleburdi családnak, a Dunai hajósnak, vagy más műfajban a Magnumnak, illetőleg a Gyilkos soroknak. Hadd ne rejtsem véka alá, mára már dögunalmas lett. Ugyanis minden nyáron ugyanaz a műsor. De ne hazudjak, nemcsak nyaranta, napról-napra, hétről-hétre ugyanaz.
Mindegy, hogy közszolgálati csatorna, vagy kereskedelmi kanális. Különben is mi az, hogy közszolgálati? Ki a hátam a köz? Én vagyok, vagy a szomszéd? A Fradi, vagy a Dózsa? Az otthon ülők, vagy a Kossuth teret körbepisilők? Esetleg a kormánypártiak a köz, vagy az ellenzékiek? A politológusok, vagy azok, aki szerint még mindig népköztársaság az államformánk? A kékszeműek, vagy barnák? A kutyások, vagy a macskások, esetleg azok, akik nem tartanak állatot? Esetleg mindenki a köz? Mert akkor senki nem az.
A kereskedelmi adók pedig csak eladók. Árusok, vigécek. Reklámidőkkel bótolnak. Semmi másról nem szólnak – talán nem is akarnak. A két reklámblokk közti időt el kell valamivel ütni. Mindegy, mivel. Egy bibi van a dologban. A kedves reklámozóknak a millióik kifizetése mellett még nem jutott el az agyukig, hogy a hozzám hasonló átlagember – akihez szólni szeretnének – már totálisan elfásult. Ma este pl. kényszerítettem magam, hogy emlékezzem vissza az elmúlt órában „látott” reklámokra. Mit hirdettek, kinek és hol? Egyet sem tudtam korrekten visszasorolni. Csak arra emlékeztem, hogy valami autó, egy akármilyen sampon, talán egy telefon és némi gyanta. Egyszerűen hidegen hagynak már a reklámok! Ezekre a blokkokra vak vagyok és süket! Pedig ott forog az orrom előtt. Röhejesen kidobott pénz. Mint ahogy röhejesek a műsorok is. Nem értem például, hogy Nóci cicije mennyivel lesz nézhetőbb, ha a 12 éven aluli gyerek mellé leültetnek egy felnőttet is. Mert ugye, ajánlják – és ezt karikával is jelzik a képernyő bal alsó sarkában.
A tudományos és ismeretterjesztő channelekkel eleinte még ki voltam békülve. Miután belenéztem, úgy gondoltam, talán megérik az árukat, mert tényleg érdekes, addig még nem ismert területekre vittek el. Aztán rá kellett ébrednem, hogy a helyzet ott is ugyanaz, mint a többinél, csak nekem, mint újszülöttnek volt a vicc új. Eleinte igazán nagyon érdekeltek a krokodilok, kígyók, majmok, jó volt belepillantani a szövetséges csapatok hadműveleteibe, az angol királyok életébe, vagy Júdás evangéliuma, a francia sajtok világa, illetőleg a főző műsorok is nagyon le tudtak kötni. Ímhol azonban, ötvenedszer, már nem, nem és nem izgatnak. Nem beszélve arról, hogy a Spektrumon is bevezették a „szőke ribanc kibabrál veled” jellegű betelefonálós játékokat. Semmi tudás, semmi IQ, semmi történés, Csak hívj, hívj, telefonálj, regisztrálj és szívj. Ehhez még filmanyag sem kell, csak egy kamera és a kis csinos, sokat csacsogó agyatlanka. Ez még csak nem is műsor.
Ez terrorizmus, ami ellenem irányul.
Televízió? Havi sokezer forint, amit kilökök az ablakon. Ez a luxus! És még ráadásul jogosan is mondhatják, hogy mi a rákot akarok, amikor ez megfelel nekem – hiszen megfizetem. Inkább innám el, az legalább meglátszana rajtam…