Embermesék rókaszemmel

Imádom a Pilist. Ha nem félnék, hogy a Newl féltékeny lesz, azt állítanám, szerelmes vagyok belé. Nyolcéves korom óta tart a románc és egyáltalán nem plátói. Minden egyes találkozásunkkor újabb és újabb beteljesedésekkel kényeztet el. Amióta a kedvesemmel megismerkedtem, őt is belevonom az érzelemzuhatagba, hacsak lehet, együtt keressük a mámort.
A hétvégén ismét telepakoltuk a háti batyunkat madárlátta szendvicsekkel, vízzel, túracipőbe bújtunk, mert látogatni készültünk „anyánkat”.
HÉV-vel eldöcögtünk Pomázig, ott buszra szálltunk és csak a csobánkai elágazásnál szálltunk le. Onnan gyalogosan indultuk fel Csikóváralja felé. Már majdnem odaértünk, amikor egy kerítés állta el az utunkat. Mi ez? A turistaház tulajdonosa lezárta az erdőt. A Newl szerint nemcsak egy lelakatolt kapuval, hanem nyilvánvalóan újabb privatizációval állunk szemben. Azért baromi kíváncsi lennék, hogy természetvédelmi területen hogy a rákban történhet ilyesmi? Á, lükeség, biztosan köztünk ők az „egyenlőbbek”.
Mivel lehetetlenné vált az utunk kedvenc Gyopár-forrásunkhoz – ami mellett egykoron, egy gyönyörűséges, csillagos nyári éjjelen apám körülzsongta anyámat és a nyaralás végén így sikerült hazavinnünk kishúgomat – másik turistautat kellett választanunk. Egy zöldszínű „lópatkó” jelen indultunk fölfelé.
A környéken csupa érdekes nevű terület van, például a Holdvilág-árok, a Szurdok, a remete barlang, a Vízesés, a Mesélő-hegy, a Gyopár-forrás, vagy esetleg Kis Csikóvár, Nagy Csikóvár, Bölcső hegy, Lajos forrás és a Kőhegy. Én mindenestre ebből a szempontból is gyerek maradtam, hiszen egyszerűen elvarázsolnak a mesei nevek, azonnal tündét és manót látok mögéjük. Csak a végérvényesen felnőttek, akiknek a lelkéből már kikopott a varázslat, csak ők nem képesek mindezt már észre venni.
A hegytetőre menet rengeteg gömbölyűre kopott gránittömböt láttunk. Vajon mitől lett ilyen alakjuk? Mert odáig oké, hogyha lefele görögnek, a völgy irányába és elég hosszú az útjuk, akkor kophatnak, de a hegytetőre, fölfelé nem szokásuk az ilyesmi. Márpedig ezek ott voltak. Oda jutottunk a természet eme jelenségének magyarázatában, hogy nyilvánvalóan még a Pannon tenger idején kellet történnie a szobrászatnak. Akkor, amikor még a legmagasabb hegyünk is csak egy mély árok volt a víz alatt. A hegytetőn megláttam a kőtojást. Szerintem évezredek óta áll ott és csak rám várt. Azonnal beleimádtam. Kértem, a Newlat, hogy vinné haza nekem, de nem sikerült rávennem. Pedig mi az a húsz, huszonöt kiló gránit? (Gyanús nekem a pasi, lehet, hogy mégsem szeret?!) Szóval, be kell érnem azzal, hogy ha látni akarom a kőtojást, akkor a lakóhelyén kell felkeresnem, nincs mit tenni.
A hegytetőről aztán, magunkba szívva az erdő illatát, a bugy-bugy madár dalától kísérve elindultunk a Holdvilág árok irányába. Erről a helyről egy külön fejezetben fogok írni, mert ami ott történt velünk, az minden képzeletet felülmúl.
A természeti csoda után újabb emelkedő megmászása várt ránk – egy olyan mélyedés után, amit szerintem ép ésszel nem lehet leküzdeni. Mert épeszű, felnőtt, komoly ember, ugye, nem ül le a fenekére és szánkázik le a porban kb. négy méteren keresztül – vállalva azt, hogy a popóján lévő, addig nadrágnak becézett szövetdarab komoly folytonossági hiányokat fog elszenvedni – másképp viszont ez az akadály lebírhatalan. És ráadásul mi „jó” irányban haladtunk, hiszen ami nekünk lejtő volt, az a velünk szemben jövőknek emelkedő lett volna. Nekünk segített a gravitáció, de azoknak??? Másik út viszont egyszerűen NINCS! Mint ahogy kapaszkodó sem. Még egy kidőlt fa, vagy alkalmas gyökérdarab sem.
Szóval, hogy eljussunk a következő turistaútig, meg kellett vívnunk egy rövidnek a legjobb indulattal sem nevezhető emelkedővel. Kezdetben lehetett úgy 30-35 fokos, később talán mikulányit szelídült. Rólam patakokban ömlött a víz, a pólómból csavarni lehetett. Több szabad végtagom a kapaszkodáshoz nem lévén megpróbáltam a nyelvemmel, fogaimmal is elkapni egy-egy indát, gyökeret, iszalagot. Küzdöttem, mint aki az életért teszi. Eközben Newl jó pár méterrel előttem vágtázott fölfelé. Bármi történjék is, soha, senki többé engem nem tud meggyőzni arról, hogy ennek az embernek nem volt zerge a felmenői között. Látva, hogy lemaradtam, hátrafordult és mosolyogva érdeklődött a hogylétem felől. Majd a rám való várakozás közben a zsebébe nyúlt, elővett egy cigarettát és rágyújtott. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, göndör füstkarikákat eregetve a tüdejéből tovább ugarabugrált fölfelé az úton. Bakker! Én úgy, de úgy káromoltam a Nagy Mérnök urat, hogy az én összerakásomnál nem fordított elég figyelmet a légzőszervekre, hiszen csak egy vacak tüdővel szerelt föl. Sehol pár darab stoma, mint bármely répának vagy karfiolnak - esetleg akár fotoszintetizálhatnék, mint a legegyszerűbb egyszikűek is -, de lehetne jó kis bőrlégzésem, mint a földigilisztáknak, sőt, ha kopoltyúm volna, kiszűrhetném az ömlő verejtékcseppekből az oxigént. Azonban én sehol sem vagyok e fejlett létformákhoz képest.

folyt. köv.