Embermesék rókaszemmel

A nap végére a kecsem jelentősen csappant, igen viseltes volt a járásom. Még szerencse, hogy már csak lefelé vezetett az út, egyébként valószínűleg most is ott sírdogálnék egy buckán ülve. Valósággal égtek a térdeim a fáradtságtól. Ekkor jött szembe velünk a paripa, hátán a lánnyal.
Jó kis utat tehettek már meg fölfelé, vidámak voltak és gyönyörűek. Ragyogott a hátas és ragyogott a lány. Amikor mellénk értek, a lovas végtelenül kedvesen megérdeklődte tőlünk, hová vezet az a turistaút és el lehet-e vajon rajta jutni Szentkeresztig? Elmagyaráztuk neki, hogy merre, de kértem, Szentkeresztre, ne próbáljon meg lóval menni! Szörnyű brutális, köves a lejtő, amelyen még gyalogosan sem könnyű lejutni. Még annak sem, aki kapaszkodni tud.
Nem baj – mondta ő – edzi a ló hátát, bírnia kell. Ekkor simogattam meg a paripa homlokát, és Isten látja lelkemet, nagyon sajnáltam, amit tanácsolnom kellett neki. Nagy, fekete gyémánt szemeibe fúrtam a tekintetemet, miközben megpróbáltam a gondolatomat elültetni az agyában: Pakold le, pajtás, ha van eszed! Erre a ló lassan, mint ahogy a vampok szokták, lehunyta a pilláit, majd újra rám emelte a tekintetét. Miután megtörtént az összekacsintás, megpróbálta módszresen felderíteni a kosaram tartalmát.
Akkor már tudtam, hogy ez az erőltetett út a lovas lány szépségét erősen módosítani fogja, mégpedig negatív irányban. Talán a kedvességét is, pedig azzal jobb, ha vigyáz. Ugyanis az addig megtett távot valahogy visszafelé is végig kell járni. Abban padig senki másra nem számíthat majd, csak a lóra.