Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy én vajon miért is nem tanultam meg rendesen zenélni? Az olyan varázsos dolog. Egy-egy hangszer láttán sokszor elképzelem, ahogy megszólaltatom. Álmaimban például meseszépen szoktam játszani – és a körülöttem állók mind engem csodálnak. Persze, aztán felébredek…
Másodikos elemista koromban a szüleim beírattak Csicsma nénihez zongora leckéket venni. A drága néni úgy gondolta, hogy félrenyúlásaimat egy fejes vonalzónak a mancsaimra való jól irányzott csattintásaival honorálja. Valahogy nem tetszett. A kezeimen lévő kék foltok szaporodtával csökkent a lelkesedésem a zongorajáték iránt. Nem telt bele sok idő és én úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen nekem elég tűrhető hangom van, a kórusba is hívtak már nemegyszer a nagyok (ez nekem amúgy is nagyon imponált), inkább ott folytatnám zenei pályámat tovább. Rengeteget énekelhettem és még csak a zongora mellé sem kellett állnom, bár az vészjóslóan sunyított a próbaterem sarkában. Időnként, amikor nem látta senki, belerúgtam a hátsó lábába és közöltem „vele”, hogy én mindig is a hárfát szerettem a legjobban. Azóta csak koncerten vagyok hajlandó hallgatni, ahogy „ő” melózik – én pedig szórakozom.