A fenti főcím alatt megjelenő néhány írást csak azok olvassák, akik igazán erős idegzettel bírnak és cseppet sem bánják, ha a róka a virtuális piedesztálról halálugrással veti magát az orruk előtt a mélybe.
Szóval Kőszeg – és az én családom.
Mindannyian be voltunk sózva már a megérkezésünkkor. Ennek megfelelően a bennünk bujkáló kisördög úgy dzsemborizhatott, ahogy vágyai diktálták. Mi megpróbáltunk normálisnak látszani, de mint tudjuk, más az igyekezet és más az, ami végül is meg tud valósulni.
Délutáni sétánkról hazatérvén – a temetőben jártunk, virágot vittünk Lehmann Gottfried kapitány (ő szabadította ki II. Rákóczi Ferenc fejedelmünket a bécsújhelyi börtönből, minek jutalmaként 1701. karácsony szentestéjén I. Lipót kivégeztette) sírjához – elkezdtünk beszélgetni a szellemvilágról. Mert mi, ugye, huszonegyedik századi felnőtt emberek lévén nem hiszünk az ilyesmikben – különben is, van talizmánunk babonaság ellen. Megbeszéltük tehát, hogy azok a szellemek, amik nem léteznek, kinél, hogy viselik magukat. Van olyan, amelyikkel békében együtt lehet élni, de van, amelyik folyvást hertelenkedik, rámol, zajong és megállás nélkül bosszant, mint egy rossz gyerek. Addig-addig fűtöttük egymást, amíg elhatároztuk, mi bizony éjszaka visszamegyünk a temetőbe megkísérteni őket. Amikor a távol lévő rokonaink telefonon érdeklődtek afelől, hogy mit fogunk tenni a nap hátralévő részében és mi elmondtuk, mit tervezünk, senki nem hitte el egy szavunkat sem. Már csak ezért is úgy döntöttünk, egy életünk, egy halálunk, csak azért is véghezvisszük gaz tervünket. A párom még akkor is hitetlenkedett újonnan kerekedett elmeháborodásunkon, amidőn csókot leheltem ajkaira és búcsúzásképpen odasúgtam: „szerettelek, nagyon jó volt veled élni”.
Amikor leszállt a sötétség, puha paplanjával borítva be a kisvárost, mi felkerekedtünk és elindultunk, hogy lebírjuk a kis hujekocogot, aki ott jajongott a fejünkben, megpróbálván kézzel-lábbal lebeszélni arról, amit tenni készültünk. Én fehérbe bagyulálva, a többiek pedig sötét kapucnis kabátokban. Amiben, ugye, hétköznap és nappal semmi különös nincs, de egy temetőben éjszaka?
Unokahúgocskám, hogy fokozza a bizonytalanságot, megsúgta, van a város széle felé egy másik temető is, nemcsak az, amiben délután jártunk és az bizony elég elhagyatott. Véleménye szerint az utóbbi pár évtizedben oda élő ember nem tette be a lábát. Hurrá, az tele lehet kódorgó szellemekkel! Utunk tehát, mi sem természetesebb, oda vezetett.
Ahhoz azonban, hogy bejussunk, a saját magunkba pumpált félszen kívül le kellet győznünk a falakat. Méghozzá a szó szoros értelmében, hiszen a málladozó kőfalakon egykoron átengedő nyílászáró rozsdás, patinalepett vaspántos lakatja nem azért trónolt a helyén már ki tudja mióta, hogy minket csak úgy átengedjen. Nem is mozdult egy tapodtat sem, állta a sarat és az utunkat. Nos, mit tehet ilyenkor egy modern kori Adam’s famili a torkában dobogó szívvel? Megmássza a kerítést. Úgy ugrottunk át a kőfalon, hogy csodálkoznék, ha a legközelebbi világmegmentős, kommandós, mindenkitlegyőzős filmbe nem minket szerződtetnek pl. Bruce Villis, vagy Sylvester Stallone helyett (ha mégsem teszik, az csak úgy fordulhat elő, hogy nem láttak minket éjnek éjjelén).
Bent aztán már tényleg elkezdett kibugyogni az adrenalin a fülünkön. Vakultunk a sötétben, csak az éjjel látó kameránk pásztázta a terepet. Egy idő múlva, amikor hozzászokott a szemünk a sötéthez, már el tudtunk indulni. Ám bevallom, én még mindig elég furán éreztem magam, amikor egy-egy zsombékosabb gödörbe léptem és biztos voltam abban, nincs az a pénz, amiért én egy sírkőre támaszkodnék, vagy megkapaszkodnék benne. A húgom persze azonnal eltűnt. Hiába szólongattuk, nem válaszolt. Egyszer aztán halkan, alig hallhatóan hangfoszlányok szálltak felénk az egyik sarokból: „kissszzííííívom a zagyadaaat…”. Na, tudtuk, előkerült a tesó. Ebbe a csajsziba még a sötétség foga is beletörik.
Kifelé mászat jövet kicsit várnunk kellett, mert egy pár tagú csapat ment el a temető mellett. Amikor elhaladtak, mi nagy csendben lefolydogáltunk a kőfalon és elindultunk a nyomukban. Egyszer csak megálltak és tapintható fenntartásokkal pillogtak felénk. Egyik pillanatban még nincs senki az utcán, aztán a temető mellett egyszer csak ott terem egy fehérbe bagyulált alak, akit némán négy fekete csuklyás kísér. De hát mi furcsa van ebben? Én alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek mély hangon brummogni, ahogy azt a sírból kijövős hullás filmekben láttam: ommmmmmmmmm…ommmmmm…ommmm. De nem tettem, mert meghallottam, az ártatlanok épp a zombikat emlegetik. Szegények. A normálisnál - mi tagadás - sietősebben indultak az ellenkező irányba.
Hazafelé még bementünk a használatos temetőbe is, ahonnan csak kifelé kellett a falon mászni, mert a fenti kerítésnél nyitva volt a kapu, ám mi már nem akartunk kifelé is felsétálni. Itt csend volt, béke és nyugalom. Apró mécsesek sokasága világított a szépen gondozott sírokon, csillanó fényt lebbentve a friss virágcsokrokra. Elbeszélgettünk a szeretetről és a múlandóságról, a kis, porszemnyi életünkről. Mondanom sem kell, ugye, egyetlen árva eltévedt kísértetet sem láttunk semerre. De miért is láttunk volna? Kísértetek nincsenek, főleg a temetőkben nem, ahol mindenki békés végső nyughelyre talál. Vagy egészen máshol kell keresni őket.
Életben maradtunk és a sötét sem evett meg. Másnapra újabb őrültséget kellett kitalálnunk.
