Alkottam magamnak egy órát. Csak a hármas, hatos, kilences és a tizenkettes szám van rajta jelölve, de ugye, ez már egy felső tagozatosnak nem szokott problémát jelenteni az időmeghatározásnál. Ott szépeleg az ágyammal szemben a falon.
Tegnapelőtt ébredés után ránéztem és konstatáltam, késésben vagyok. Pillanatok alatt kipattantam a fészkemből, mosakodtam, magamra kapkodtam a ruháimat és futottam dolgozni. Amikor a szakadó esős utcára értem, elkezdtem furcsállani, milyen sötét van odakint. Hiába, nyákos, ízig-vérig borult az égbolt. Midőn eljutottam a buszmegálló felé vezető fele útig, már gondolkodni is tudtam. Vélhetően attól, hogy útközben beletapostam pár vízzel telt gödörbe és az alulról érkező hideg lé ébresztőleg hatott. Sötét volt. Nagyon sötét. Elővettem hát a mobilomat és rátekintettem a kijelzőre. Épp egy órával volt kevesebb, mint azt hittem és ez a hajnali derengésben sokat jelent. Visszafordultam hát és igen cifra káromkodásokat mantráztam.
Ma is sikerült elkövetnem hasonlót. Megint elaludtam, pedig nem szoktam. Sok ideje nem kelek ébresztő hangra, magamtól is időben pattan ki a szemem (sajnos még hétvégén is). Igaz, ma éjjel háromkor már keltem, úgy éreztem, kialudtam magam. Tettem-vettem kicsit, aztán visszafeküdtem. Természetesen az ilyen visszabújások után tud az ember legmélyebben elszunyókálni, jogosnak véltem tehát, hogy megint belehúztam a reggelbe. Jó félóra és két kávé után vettem észre, ismét tévedtem egy órát.
Igaz, amikor még nem volt ilyen időmutató szerkezetem, hanem a marokkészülékemet állítottam be, már akkor is jártam csúful.
Esküszöm, hallottam csörögni a telefonomat. Hiába is masszírozom a készüléket (rajta a „szundi bekapcsolva” felirattal), fél öt van, fel kell kelnem.
Kitámolyogtam a számítógépemhez és beindítottam. Minden nap ez az első, mert ilyenkor, hajnalban van időm megnézni a leveleimet. Hátha jött valami, ami megváltoztatja az egész napomat. Mondjuk, bekerültem a száz leggazdagabb magyar közé. Akkor pedig visszafekszem.
Ránéztem az időkijelzőre, 1 óra 6 perc. A fenébe! Már megint ez a dög elem. Ócska? Régi? Fáradt? Mi a ráktól lenne az, hiszen alig féléves. Biztosan az a jó kis BIOS-os vírus. Vajon hányban járhatok most épp? Ahogy érzem magam, legalább százéves vagyok. Iszonyatos ez a fáradtság, ami mostanában kényeztet. Bele kell pusztulni. Jó kis gép ez…
Mindjárt beállítom, csak előbb magamba döntök egy liter kávét. Talán Brazília éves kávétermése elég lenne erre a hétre. … A csoda vigye le, forró lett. Fel kell zuttyintani egy kis hideg vízzel. … Így meg híg. … Kávét még bele! Ok. Most éppen jó. Úgy három decinyi. Sebaj! Le vele!
Akkor lássuk ezt a gépikét. Az órája szerint már 1 óra 12 perc van. Elmebaj. Pedig úgy tűnt, vagy két napig, hogy megjött az esze. Na, nézzük a pontos időt. Hol lehet a karórám? Valahová ledobtam este, amikor a fejem már koppant az íróasztalon. Marad a telefon. Azt meg az előbb ástam el, amikor a csörgőt leöltem rajta. Biztosan a paplanom alatt szunyókál békésen. Ő teheti…
A csodába! Lehet, hogy meghülyültem? Vagy minden technikai bigyó ellenem esküdött? Irány a másik szoba, ott van egy rádiós vacak, majd az megmondja az őszintét.
Ez nem igaz! 1 óra, tizenöt perc. Totál agybaj. Most nem hazudott ez az izé? Sem elem, sem BIOS vírus, sem gépi csúsztatás? Bennem meg a három deci kávé. Most aludjak vissza, ha tudok. Van még rá három és egynegyed órám. Pedig esküdni mernék, hogy hallottam csengeni az ébresztőt. Ezek szerint álmodtam. Minden műszaki francnyavalya hagyjon engem békén! Megtanulom a füstjeleket és a tamtam dobot. Levelezni pedig postagalambbal fogok. Az, ha megpróbál átverni, vagy rossz hírt hoz, mehet a fazékba.
Istenem! Előbb-utóbb csak elalszom újra. Már csak három órám maradt rá.
„Szundi-gomb” bekapcs. …
P.S.:
Holnap visszaállunk a téli időszámításra. Nyerünk egy órát. Állítólag.
