Iszonyú rohamléptekben múlik az idő. Már egy hete, hogy bevevénk Kőszegnek városát és én még semmit nem írtam a másnap aznapjáról.
A hidegtől eltekintve, amely olyan mértékűre sikeredett, hogy pingvinek fütyültek a fákon, nagyszerű volt a hangulat.
A várban vígasság, étel, ital, dínás és dánás. Melengettük magunkat kívülről is, no meg belülről rendesen, odafigyelő alapossággal. Jóféle törköllyel indítottunk és ezt vagy háromszor megismételtük. A várkapunál sütögettek a horvátok. Az illatot megérezve nekünk azonnal ehetnékünk támadt, pedig a húgocskám tejben-vajban fürdetett bennünket, de még a mézzel folyó Kánaánt is felénk tereltette. Hiányt nem láttunk semmiben – és mégis… Annak a csevapnak olyan, de olyan illata volt, hogy nem lehetett rá nemet mondani. Friss, puha pitákban kaptuk, amiről ugyan tudom, hogy nem autentikus, de sebaj. Letudtam azzal, hogy itt egykoron törökök jártak, attól meg már csak egy ugrás a görög, vagy az arab. Hát nem? Az elemózsiát pedig ki-ki óhaja szerint száraz vörös- vagy fehér borral, esetleg forralttal öblögettük le bőségesen. Egy óra múltán már vidámak és szélesen mosolygósak lettünk a hideg ellenére is. A bennünk fészkelődő kisördög a megfelelő nagyságúra hizlalt maligánfoktól újra feléledt.
Meghallgattuk a verklist, megszemléltük újra a vásári kínálatot, aztán bementünk a várkertbe és íjat ragadtunk. Célba lőttünk és csodák csodája, még többnyire el is találtuk a célkeresztet. Én szívesen kipróbáltam volna nyeregből hátrafelé is, de se ló, se nyereg nem volt a közelben, úgy meg nem az igazi. Amikor kellőképpen elkápráztattuk egymást kiváló fegyveres tudásunkkal, új játék után kellet nézni. Az évszázados lépcsőkön fölkapaszkodtunk hát a toronyba. Onnan gyönyörűen be lehet látni az egész várost. Gondolom, eredetileg is ilyen célt szolgált, ha tűz volt valahol, vagy tört az ellen, innen azonnal észre vették az őrszemek. Mi természetesen, hűek szerettünk volna maradni őseink emlékeihez, ezért félrevertük a harangot. Mindannyiunknak nagyon tetszett a móka, nem maradhatott hát ki senki, aki ne rángatta volna meg a harangkötelet. Hála Istennek, a kőszegiek megszokhatták már, hogy mindig van pár agyabeteg, akik nem mennek el a lehetőség mellett, mert nem küldték ránk a várvédőket. Sőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hosszabban harangozunk, mint a templom, még csak csúnyán sem néztek. Elmeháborodásunkban kicsit megfáradván elindultunk hazafelé.
Igen ám, de az ember fia/lánya még oly rövid úton sem marad kísértés nélkül, amit nekünk a vár és az otthonunk között kellett megtenni. Mert egyszer csak mit látunk? Ott állt egy léggömbárus, igazi levegőben szállós, óriás lufikkal. „Hélium!” – csillant fel az ifjúság szeme. Vettünk is kettőt az embertől, aki huncutul kacsintott felénk: „bekössem, vagy itt fogyasztják?” Persze, ezt nem mondta, hanem csak szélesen mosolyogva az után érdeklődött, hogy mennyire szorítsa el a madzaggal? Mi megnyugtattuk, nem kell bajlódnia vele, épp csak annyira, hogy a gáz meg ne szökhessen. Gondolom, nála sem mi lehettünk az első „fogyasztók”, mert a szeme sem rebbent.
Hazavittük a zsákmányt. Mivel ilyen bolondságot eddig még csak filmeken tapasztaltunk, előbb kicsit utánanéztünk, nem teszünk-e kárt magunkban a gázzal. Mivel sem lexikon, sem orvosi kézikönyv nem ellenezte a mértékletes használatát, nekiláttunk bogozni. (Később visszamentünk újabb töltetért. Az árus már messziről üdvözölt és még engedményt is kaptunk.)
Nem szeretném tételesen elmesélni, mi mindent kornyikáltunk egy-egy slukk után, vagy ahogy komoly verseket szavalt az „egérkórus”, de mindannyian úgy röhögtünk (erre nincs illedelmesebb szó), hogy félő volt, az összes folyékony halmazállapotú testnedvünk tócsába gyűlik alattunk. Videó is készült a hőstetteinkről, csak, mint kishúgom mondta volt, azt sajnálja egyedül, hogy ezeket senkinek nem mutathatja meg, mert ugye, az ember a családi szennyest nem teregeti ki.
Azért mégis leírom annak a dalocskának a szövegét, amit unokahúgom tanított a karnak. Ezt is csak azért, hogy a kulturált, tanult, kimagasló IQ-val bíró csapatunk elmeállapotát illusztrálhassam:
„Túl az Óperencián, túl a tengeren,
Úszik egy kis svábbogár, tiszta meztelen.
Lába sincsen őneki, csak a víz viszi,
Szegény kicsi svábbogár: meg fogsz dögleni!”
