Majd egy hete nem intéz hozzám itt senki még egy „bukj fel”-t sem. Meghaltam volna, csak én nem vettem észre? Te jó ég! Csak most kapcsolok: annak idején már mondta nekem az APEH. Nem hittem nekik. Bakker!

Így persze, napnál világosabban értem az elmúlt időszakom történéseit. Hónap elején megkeresett valaki, hogy működnék közre nála egy dologban, amit ő tudna ugyan a legjobban elintézni, de nincs rá ideje és engem ajánlottak. Egy pénteki napon találkoztunk és megbeszéltük a fontosabb irányvonalakat. Mivel eddig még nem csináltam ilyesmit, megígérte, egy terjedelmesebb anyagot fog hétfőn átküldeni nekem, abból kiindulhatok, meg egyáltalán megnézhetem, tudnám-e vállalni. Én a következő hétre ígértem a választ.
Hétfőn nem jött semmi. Kedden sem. Szerdán megpróbáltam hívni a mobilján, de nem értem el. Csütörtökön szintúgy – ám visszahívást sem kaptam, pedig a készüléke minden bizonnyal kijelezte a fogadatlan hívásomat. Pénteken, mivel lejárt a hét, amit a válaszhoz ígértem, gondoltam, megkeresem a névkártyáján szereplő munkahelyi számán, hiszen nekem azért, mert másnak nem fontos az adott szó, még nem kell olyannak lennem.
A csörgés után felvette egy hölgy, aki megkérdezte, milyen ügyben óhajtok X-szel beszélni? Ígértem neki egy visszahívást és választ valamire, ezt szeretném most, ha lehet, eszközölni – válaszoltam. Mondta, megnézi, hogy tud-e jönni X a telefonhoz, mert nagyon elfoglalt. Kis idő múlva visszajött a hölgy és bocsánatot kért, mert „sajnos, nincs most bent”. Én megtanultam protokollból, hogy mosolygós maradjon a hangom akkor is, ha egészen mást gondolok, így hát arra kértem a boldogtalan asszisztenst, ha visszamegy a főnökasszony és rá fog érni, legyenek kedvesek engem visszahívni. Megadtam újra minden elérhetőségemet – és vártam. Azóta is ezt teszem. Illetve már nem. Komolyan feldühödtem, mert szerintem mindent meg lehet beszélni, nem állok senki fejéhez fegyvert tartva semmiért. El lehetett volna mondani, hogy meggondolták, vagy másképp alakultak a dolgok, vagy zöld szeműekkel soha… A sunnyogást viszont nem tolerálom. Lehet, hogy a maga szemétdombján ő a kapirga, de az enyémen én vagyok.
Sebaj, több is veszett Mohácsnál. Egyet viszont megfogadtam magamnak. Hacsak nem biztosítanak be 100%-osan legalább nyugdíjamig arról, hogy a legjobban járok és erre nem látom magam is a megfelelő garanciákat, nem teszek arrébb egy plusz szalmaszálat sem annak érdekében, hogy másoknak, idegeneknek, jobb legyen. Öreg vagyok én már bohócnak (szleng), nem okvetlenül fontos olyasmibe belevágnom, vállalnom, amit tíz évvel ezelőtt is már alaposan át kellett volna gondolnom. Még akkor sem, ha állítólag értek hozzá. Értsen most már hozzá más.
…
– futtattam volna az eszmét, ha azt hiszem, hogy élek. Ám így? Amikor az igazság láthatólag már ideát van? Láttam régebben Nicole Kidman-nel egy filmet, „Más világ” címmel. Abban derült ki a végére, hogy a lakók, akik azt hitték, hogy nyugtalankodó lelkek tesznek-vesznek körülöttük a kastélyban, ők maguk voltak a szellemek. Hát így jártam én is? Azt a leborult szivarvégit! Most kelhetek útra, Mindenszentek jöttével és leshetem, hol gyújtanak gyertyát értem. Aztán persze, az is meglehet, egyáltalán nem a szentek közt tartanak számon engem. Mindennemszentek ünnepe nincs? Mindegy. Majd kiderül. Addig is elmegyek kísérteni…

P.s.:

Csak hogy tudjátok, ilyen temetést szerettem volna:

Israel_Kamakawiwo'ole

Most már mindegy, lelketek rajta! Vissza fogok járni! Astalavista, bébik!