Embermesék rókaszemmel

Egyre többször gondolok arra, milyen furák is vagyunk mi, emberek. Magamat tartom a legfurábbnak, hiszen ahelyett, hogy imádnék vásárolgatni járni, vagy a nyálamat csorgatni olyan bevásárlóközpontokban, ahol – ha megengedhetném magamnak – öt perc alatt hozzájuthatnék bármennyi előrecsomagolt, mélyhűtött, csillogó-villogó boldogsághoz, én csak akkor veszek valamit, ha szükségem van rá. Pedig nő vagyok. És mégis, és mégse. Nem tettem akkor sem, amikor tehettem. Hidegrázásom van az ilyen helyektől.
Persze meglehet, hogy csak nem vagyok hajlandó észrevenni, mi mindenre is lenne szükségem ahhoz, hogy szebben süssön a nap rám és csak nekem csiripeljenek a madarak, mert elzárkózom a rám zúduló információáradattól? Ezért vannak a reklámok. Amik között élek. Amikből gyomorforgásom dacára élek.
„Fogyassz! Fogyassz!” – dőlnek rám a televízióból, rádióból, a postaládámból és a falakról, bármerre is járok. Nézem a hirdetőoszlopokat és láthatom, mennyi helyre utazhatok potom áron. Már akár egyévi bruttó keresetemből is megengedhetnék magamnak egy egzotikus nyaralást. Autóm is lehetne, most akciósan majd’ egy millióval olcsóbban, mint máskor. Lakhatnék lakóparkban, ahol az egyenruhás biztonsági őr kímélne meg attól, hogy a szomszéd néni pimaszul zaklathasson a kérdésével: „Hogy van kedveském, olyan régóta nem találkoztunk” – és a kiskutyája sem rohanna farkcsóválva hozzám, ha meglát. Iszonyatosan sokmillió forintos óriásplakátok közlik velem, hogyan lehet az enyém a leghidegebb hűtőszekrény, a legszínesebb televízió, vagy a legkisebb mobiltelefon. Csak egy dologra kell ügyelnem. Nehogy, miközben nézem a sokemeletnyi magasban lévő színes csodát, hasra essek a sok szerencsétlenben, akik dideregve, összekuporodva, nincstelenül ülnek a járdaszegélyen. Még a végén kificamítanám a bokámat.