Embermesék rókaszemmel

Az elmúlt pár nap, amit a gépem reparálásával töltöttem, felidézett bennem pár történetet. Mert nem ez volt ám az első, amit én, mint technikai antitalentum elkövettem modern kori tam-tam dobom körül. Majd talán szép sorjában megosztom Veletek, csak azért, hogy láthassátok, mennyire megy topon vagyok a számítástechnikában.
Amikor egykori kenyéradó gazdám eladta a céget, ahol akkor dolgoztam egy angolnak – így annak tulajdonává váltam én is az összes cugehőrrel együtt –, leltározási láz lett úrrá mindenféle embereken. Többek közt az irodai számítógépeket is darabjaira szedték, hogy egyenként, különböző számokat irkálhassanak mindenféle jegyzőkönyvekbe az alkatrészeikről. Ráment szinte az egész nap, munka nuku, csak aláírni tudtam legalább hetven papírt, amit az orrom alá nyomtak. A titkárnő enyhén hisztérikus rohamot kapott, az üzletkötők röhögtek kínjukban, mert a telefonokat sem lehetett használni. Mindeközben én – két aláírás között – egy meghirdetett munkára jelentkezőket hallgattam meg és próbáltam felfedezni valami apró, értelmes csillogást a szemükben. Az őskáosz egy békésen csobogó hegyi patakocska lehetett csak a mi helyzetünkhöz képest.
Mikor eltávoztak az IT-sek, gondoltuk, eljött talán az idő, hogy használatba vegyük újra a computereket. Bekapcsoltuk az egyiket, szerettem volna kinyomtatni kétszer 179 oldalt, amin előző éjjel dolgoztam. Nem ment. Próbáltam bele életet lehelni, amikor is a kurzor eltűnt a képernyőről. A titkárnő mondta, hogy nézzem meg a másik gépen, majd ő addig megigazítja az egér csatlakozóját. A másik masina monitorján ott virított a rendszergazdai ablak, amihez persze, nem tudtuk a jelszót. Sebaj, majd kitörlöm – gondoltam – de itt is beállt a krach. A billentyűzet egyáltalán nem volt hajlandó semmiféle jelet küldeni. Pár percnyi próbálkozás után az egész, úgy, ahogy volt, lefagyott. Ekkor tűnt fel, hogy a lányka mellettem egyre vadabb dühvel igyekszik beleerőszakolni a csatlakozót a gép hátán a lyukba és már két meggyújtott cigarettája is ég. Nem szóltam rá, hogy abban maradtunk, itt nem dohányzunk, inkább rágyújtottam én is. Kivettem a kezéből a dugaszt, majd elővettem a manikűr készletemet és megpróbáltam kiegyengetni az idő közben dauerolt külsőt öltött kicsi drótocskákat. Kb. negyedóra múlva sikerrel jártam, minden kis tű a helyére került és a csatlakozó végre stabilan landolt a helyén. Kurzor persze, továbbra sem volt sehol. Ekkor kértem a titkárnőt, adná ide a pasi telefonszámát. Azét, aki szétbarkácsolta a komputereket. Mondta, hogy ő bíz azt már kidobta. Kiküldtem hát kukázni. Amikor meglett a szám, fölhívtam a „kártevőt” és közöltem vele, hogy talán dolgozgatnánk kicsinyt, ebbéli szándékunknak viszont gátat szab, hogy nincs mivel. A vonakodó felelet az volt, hogy ő már Újpesten autózik (mi a II kerületben voltunk) meg valami családról is beszélt, de szelektív a hallásom, a nemleges választ valahogy nem fogta a radarom. Oda se neki – közöltem – csak egy éles mozdulattal tekerje el kattanásig a kormánykereket balra … az utat pedig már ismeri. Csúcsforgalom lévén majd egy órájába került, míg visszaért hozzánk. (Közben hazaküldtem a titkárnőt, mondtam neki, szerencsétlenkedni egyedül is tudok, ehhez nem kell asszisztencia.) Amikor a számítógépes belépett, csak egész enyhén rángatózott az alsó ajka. A halántékán lévő erek kicsit erősebben dagadoztak. Ekkor már három telefon csörgött egyszerre, plusz a mobilomon beszéltem. Ember az egyiket felemelte, majd ugyanazzal a mozdulattal úgy vágta vissza, hogy azt hittem, ki fog kelleni venni a leltárból, idő előtti amortizáció miatt – pedig már olyan szépen aláírtam a papírját. A systemes, mire befejeztem minden telefonon a beszélgetést (nem volt öt perc), megkért, hogy lépnék be a gépekbe a saját jelszavainkkal. Megtettem, minden egy kattra indult. Működött az egér, dolgozott a nyomtató. Én, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, baráti hangon, mosolyogva megkérdeztem, hogy hogyan sikerült ilyen hamar megoldania a problémát? A felelet ennyi volt: csak újra kellett indítani a gépeket.
Amikor elköszönt, valahogy az, az elmormogott pár szó még csak véletlenül sem hasonlított a „viszont látásra”-hoz.
Szóval, rá kellet jönnöm, tényleg sokat tudok a számítástechnika világáról. Láttam a technikus arcán, ő is épp így érzi. Többet tudok, mint kellene. Épp az ő telefonszámával tudok többet annál.