Sajnos a gépemről – a mindenféle takarítások közben – kidobtam pár filet, mert úgy gondoltam, ma már, az Internet világában hipp-hopp fogom tudni pótolni őket, nem makkozom a reparálásukkal. Az egyikkel azért bántam ily könnyedén, mert magam is az Internetről szedtem össze. Ez egy novellagyűjtemény volt.
Most, hogy gyógyult a gép, gondoltam, újra leszedek pár dolgot, elsőként ezt. Ám, mit ad az ég, nyomát sem lelem annak a weboldalnak, ahol a zömük szerepelt. Eltűnt, mintha sosem lett volna. Galaktika 1-es szám, 1972-ből. Történelmi értékű darab. Annak a kiadványnak csupán a tartalom jegyzéke olvasható, arra pedig nem gerjedek oly nagyon. Ezt már süthetem!
Még szerencse, hogy korábban valakinek betettem belőle a kedvenc írásomat a blogjába, most gyorsan visszalopom Nektek – és magamnak – bízva abban, hogy itt megtalálható lesz még egy darabig. Elképzelhető (vagy csak én akarom hinni), hogy akad még rajtam kívül, aki ugyanolyan kevéssé normális, mint én és ő is jókat mosolyog majd rajta:

Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin: Eltörött az eszkuder
(Földeák Iván fordítása)

Az erdei út jobbra kanyarodott. Egy tisztás terült el ott, tele a boglárka sárga virágaival, és a tisztás fölött egy közönséges repülő csészealj lebegett.

És ekkor felcsapódott egy nyílás, és a levegőn, mint kötélhágcsón, a földre ereszkedett egy idegen bolygólakó. Alacsony, kerek, rózsás, majdnem pucér volt, és ragyogott, mint akit kisuvikszoltak.

Nem ijedtem meg, sőt nem is csodálkoztam túlságosan, mivel a töméntelen cikk és elbeszélés az eljövendő „kapcsolatfelvételről" pszichológiailag felkészített egy ilyen találkozásra. Csak igen kellemetlen volt, hogy nincs rajtam a szigorú fekete öltöny és nyakkendő. Begomboltam cowboyingem gallérját, lesöpörtem az erdőben a könyökömre tapadt pókhálót, a jövevény felé indultam, és így szóltam:

- Jó napot!
- Jó napot! - felelte, száját sem nyitva tiszta orosz nyelven és én ezen sem csodálkoztam, mivel az irodalomból tudtam, hogy más civilizációk között a telepatikus gondolatcsere rendkívül fejlett. - Jó napot - ismételte. - Eltörött az eszkuderem. Hol itt a legközelebbi szottár?
- Micsoda? - lepődtem meg. - Szottár? Az meg miféle?
- Hogyhogy miféle? - Most ő lepődött meg. - No, ez… ez egy olyan hely, ahol javítanak…
- Javítóműhely? - találtam ki.
- Az, az! Érti, az eszkuderem…

"Eszkuder… - gondoltam ostobán. - Szottár… Javítóműhely!" Nem így képzeltem el a találkozót. Ó, igen! Hiszen ő balesetet szenvedett. Akkor minden érthető. Segítséget keres a földlakóknál.

- Mi történt a hajtóművel? - kérdeztem, a csészealj alá pillantva.
- Maga szpektralista? - örvendezett. - Akkor lehet, hogy meg tudja magyarázni, hogy a fikarizáció közben mitől szubtitál a zseltoksz.

A "zseltoksz" szónál szemem önkéntelenül az égre meredt. A "kapcsolat értelmes testvéreinkkel" szemlátomást eltért a hagyományos sémától.

- Ön balesetet szenvedett - mondtam ostobán.
- Miféle balesetet? - Még fel is pattant hozzá. A zseltoksz szubtitál!
- És az a… hogy is hívják… az eszkuder nem szubtitál?
- Ön megőrült! Hogyan szubtitálhat az eszkuder? Elnézést, ezek szerint ön nem szpektralista?
- Nem - feleltem.
- Akkor meg minek zavar engem össze? Mondja meg egyenesen megjavíttathatom-e itt az eszkudert, vagy sem!
- A mi földi technikánk… - kezdtem a torkomban rég megakadt mondatot.
- Ha nem az önöké, akkor a szomszéd bolygóé vágott közbe türelmetlenül. - Egyre megy!
- Nem éppen - feleltem. Felháborodva felhorkant.
- Tudja mit, nincs időm viccelni. Meg kell javíttatnom az eszkudert. Nem lehetek meg nélküle. Hát akkor van-e valahol itt önöknél a közelben - rózsaszín ujjával körbemutatott az égbolton -, ha nem szottár, de legalább egy primitív szpucs?
- Nézze csak - szólaltam meg -, nem tudom, mi az a "szpucs". És mi az a "zseltoksz". De nagyon örülök, hogy üdvözölhetem önt a Földön. Boldogok vagyunk, hogy a kapcsolat végül is megvalósult. És ebben az ünnepélyes pillanatban…
- Hogyan? - jött izgalomba az idegen bolygólakó. - Kiderül, én nem oda kerültem?
- Miért, nem a Földre repült?
- Először hallok erről a csillagrendszerről.
- Ez a mi bolygónk neve!
- Bájos név! És önöknél is kedves, igen kedves… Milyen kár, hogy nincs önöknél szottár!
- De vannak nálunk…
- Tudom, tudom! Mindenfajta műemlékek, tájak… De a szabadságom vége felé jár.
- Hát ön nem kutató? Nem tudós?
- Egyáltalán nem. Én…
Nem fejezte be. Lassan értetlenség öntötte el arcát. A lábára pillantott, azután rám.
- Ez meg micsoda?! - üvöltött fel a két kövér szúnyogra mutatva, melyek azzal a nyilvánvaló szándékkal tapadtak a lábára, hogy belemarjanak.
- Ezek szúnyogok. Zavarja el őket!
- Csípnek?!
- Semmiség, ne törődjön velük.

Az idegen bolygólakó fürgén felugrott, és sarkaival kapálódzva felröppent tojás alakú járművéhez.

- No de hová megy?! - kiáltottam fel. - Értse meg, végül is ön az első képviselője nálunk egy idegen civilizációnak…
- Ha másoknak tetszik, hogy csipdesik őket, akkor ez az ő dolguk - hangzott a nyílásból. - Isten önnel, isten önnel!

A háta annyira sima és elutasító volt, hogy megértettem, a kölcsönös megértés teljesen reménytelen. Valósággal tele volt megvetéssel.

- Hé! - kiáltottam utána. - Mindössze egy kérdést: mi ez a vacak, az eszkuder?
- Eszkuder? - fordult hátra. - Még ezt sem tudja! Furcsa! Hát akkor mivel tisztítja a fogait?

A nyílás becsapódott. Az idegen bolygólakó eltávozott.