Erőss Józsi felkanyarította tarisznyáját és menni készült. – Oszt vigyázzék kend, mer még eltalájja vinni a James! Az pontillyen ködös éccakán jár. Hameg éjfélkó egyedüljáró embert talál, ugyelviszi, hogy sose gyön az haza. – mondta Borcsa és megigazította a szalmával melírozott riskadajert a hajában.
- Má mit nem mondasz, te Boris! Nem vagyok én olyan teddlebatyu legény. Nem hiszem én ezeket a mondásokat, mer a bába jó megkent háromszó szentölt temetősárral, mikó elharapta a kődökömet. Meg asztán itt van nékem az én furkóm! (Borcsa elmosolyintotta magát a sötétben és pironkodva húzott egyet az alsószoknyáján.) Megvédem én avval magamat a Jamestul is – válaszolt Józsi.
- Csak nem a Jamest is a furkójával akarja kend elintézni - hüledezett Borcsa, majd elpirult.
Erőss Józsi csippantott egyet Borcsa pozsgás arcocskáján és útra kelt. Akkor látták élve utoljára. Baktatott a Csollányos dűlőn, amíg el nem ért a Kányó kukoricájáig. A szellőtől igen csak susogni kezdtek a száraztól pöndörült levelek. Ez a ködben olybá hangzott, mintha ezer manó vitatkozna csendben, kés-e vagy kötél? Józsi szaporára vette lépéseit, mert ugyancsak megszorult a gatyavarrás a lába között. Egyszerre elállt a fuvallat, lepusmadt a neszezés. A megdermedt levegőből egy halk, mégis jól hallható hang Józsi nyakába lehelte: “én….vagyok..a…James”.
Erőss Józsi összes vére nyomban megdermedt, mint a macska bajszán a meleg kocsonya. Felkúszott a hátán a hideg, és csakhamar meglelte girincében az uccucsomót. Józsi felhorkant és futásnak eredt. Sokáig futott, de aztán elszégyellte magát, és megállt.
- Hogy az a mennybemászó, deszkalécen kucorgó firkomfrancfene essen abba a liba Borisba, hogy illyeneket tud mondani éccaka közepén! – fortyant Józsi és abba se hagyta a káromkodást, míg visszafelé el nem mondta az összes miatyánkot. Tovább haladt, de azért jól marokra fogta a fütykösét (a botot!). Lépett úgy száz lépést, mikor újra megtorpant. A szél megint elült, de a kukoricás mégis zúgott: “Ééén…vagyok…aaa….”. Józsi szemei az orra hegyére tolakodtak, hátha onnét jobban látni. Kisvártatva közvetlenül mögötte felnyikordult a síri hang: “Jameeees..Jaaames” - hörögte fogcsikorgatva. Józsi rikkantásától még a kamatyoló földi békák is kutyamód összeragadtak. Döngőléptű futás verte fel a kukoricást. A csörtetés, a rekedt jajveszékelés lassan távolodott, majd vége szakadt. Józsi addig futott, míg erejét hagyva egy árok aljára nem hömbölyödött. Dülledt, égbe kapaszkodó szemein még ki sem hullt az iszonyat, mikor egy halk hangocska rebbent fel egy illatozó bokor tövéről:
“Barátom! Ha még tudnád, hogy nem is én vagyok a James!”……(R.I.P. dokijózsi)
