Tényleg gyönyörűséges hangja van a kislánynak. A gond az ilyen csodagyerekekkel azonban mindig az, hogy áldás-e ez nekik, vagy átok. Nagyon kevesen tudják feldolgozni a korán, főleg ilyen korán, jött népszerűséget. Én nem örülnék, ha az átlagtól nagyon eltérő gyerekeim lennek.

Kedves Czeva!

Ez sem könnyű kérdés. Mindenesetre egy áldás a természettől – azon belül a hozott génektől – amikor ilyen ritka kinccsel ajándékoznak meg valakit.
Egy kisgyermek még olyan kiszolgáltatott, hogy mi lesz később belőle, az, az adottságain kívül szinte teljes egészében tőlünk, felnőttektől függ. Akár félresiklik, akár kamatoztatja a tehetségét, minden esetben egy példát követ, amit belesulykolunk, vagy mutatunk neki.
Annak idején gyönyörűen rajzoltam, készítettem mindenféle apró-cseprő tárgyat – és szerettem is csinálni. Amikor úgy nézett ki, hogy különösebb energiaráfordítás nélkül felvételt nyerhetek a képzőművészeti suliba, akkor a szüleim úgy döntöttek, hogy az ő lányukból mégse legyen egy éhkoppot nyelő művész. Azóta felnőttem, dolgozom egy lelketlen munkahelyre, ahol minden rideg, szúrós, szürke, naponta agyon stresszelem magam – és megalázóan keveset keresek. Pontosan olyanná lettem, mint a nagy átlag. A „művészi” hajlamaimat csak néha, hétvégeken, otthon, a konyhaasztalnál ülve, cseppnyi kreatívkodásokban élem ki, amikor is megszűnik a külvilág, meghallom a madarak csiripelését, minden bársonyosan puhává és színessé lesz.
Szóval, leginkább a kislány szüleinek a felelőssége, hogy mi válik majd Connieból. Mert az nem baj, ha él a tehetségével és ezt még jól meg is fizetik. A baj akkor kezdődik, amikor átfordul a másik oldalra és a pénz dominál, aminek a megszerzéséhez esetleg ad a tehetségéből is egy kicsit. Juj, nagyon zavaros vagyok? (Még szerencse, hogy én tudom, mit akarok mondani, de vajon ezt más is érti?)
A gyerek, születésétől kezdve egy etalonhoz mér, ami mi más is lehetne leginkább, mint a szülei? Egy gyerek értékítélet nélkül jön a világra. Nem tudja, mi a pénz, vagy ha később tudja is, nem méri föl annak az értékét. Ha azt tudatjuk vele, hogy most a legszebb játékokat kaphatod meg, mert apunak van pénze, az meglehet, kevesebbet nyom a latba, mintha apu sk. faragott volna neki egy kis furulyát, vagy faparipát. Vagy az ellenkezője: ha azt mondjuk, hogy nincs pénz valamire, azt tudomásul veszi ugyan, de fel nem foghatja, hogy miért nincs? A pénz imádatát és mindenek felettiségét mi, felnőttek nyomjuk le a torkán, amíg meg nem érti a büdös kölyke, hogy egy igaz isten van, azt kell szolgálni.
Ha a szülőnek többet jelent egy megvásárolt, drága ajándék, mint egy délutáni pár órás bogarászás a gyerekkel valamelyik patak parton, vagy az erdőben, akkor a gyerek is olyanná válik. Persze, ez nem törvényszerű, de nagyon valószínű. Ha a gyereket lekicsinylően engedjük át játszani a szomszédék Zsuzsikájához, mert annak az anyja „csak egy takarítónő”, akkor a gyerek is ilyen mértékekkel fog mérni. Tehát, zárszóként (mert csak most látom, már megint túl terjengősre sikeredtem), csak annyit szeretnék mondani, hogy amit a gyerekeinken, vagy a sorson számon kérünk, azért mi magunk vagyunk a felelősök, senki más. Ha megvédjük, azért is – és ha nem védjük meg, azért is.

Persze, a szülők felelőssége áll az első helyen nálam is. De nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen világraszóló siker, mint a kis Connie esetében, nem ingatja-e meg akár a szülők értékrendjét is. "Normál" körülmények között biztosan működik, hogy inkább faragok neki egy furulyát, mint megveszem a legújabb és legdrágább elektronikus kütyüt. De Connie-ka esetében már messze nem normál körülményekről van szó. Nem vagyok benne biztos, hogy egy okosan nevelt gyereket nem ragadhat magával a csillogás, az ünneplés, az állandóan-központban-levés. Bár ne legyen igazam! - Visszatérve a művészi hajlamokra, amiket Rokica úgy érez, hogy elherdált, vagy elherdáltattak vele. Nem sok boldogtalanabb ember van egy középszerű művésznél. Mi is konfrontálódtunk ezzel a problémával, amikor kicsik voltak a gyerekek, és úgy döntöttünk - úgy tűnik, hogy helyesen -, hogy ha nem kivételes tehetség a gyerek, akkor nem szabad belőle közepes művészt csinálni. Márpedig kivételes tehetség kevés van. Amúgy meg sosem késő rajzolni, festeni tanulni. Nagyon jó felnőttiskolák vannak. Úgy tudom, hogy Rokica is XI. kerületi lakos. Februártól minden hónap utolsó hétfőjén be lehet menni a BMK-ba, ahol Bálványosi Huba festőművész véleményt mond bárki munkájáról, segít továbblépni, ha elakad valamiben. Szerintem nagyon jó kezdeményezés. Azután itt van a Photoshop. Látom, hogy Rokica ügyesen bánik a számítógéppel. Ha belekóstolna ebbe a programba, egészen új dimenziók nyílnának meg maga előtt, akár munka, vagy mellékállás formájában is. Könnyű persze kívülről okosnak lenni, de a szépség iránti fogékonyságnak örülni kell, ha van, mert az megmarad az embernek örök vigasztalásul akkor is, ha éppen nem keres vele pénzt. Na, most én is nagyon hosszú és nagyon okos voltam, bocsánat.