Embermesék rókaszemmel

Borostyán lustán elnyújtózva feküdt végig a magyalbokor tövében serkenő füvön, egészen közel egy nyíló hóvirághoz. Úgy gondolta, az igazán csinosan mutat fehér szirmaival és zöld levelével kékesfekete, fénylő bundája mellett. Hosszú, ívelt szempilláit primadonnaszerűen megrebegtetve figyelte az előtte zajló férfias táncot. Várt.

A két kandúr egymáséba mélyedő tekintettel forgott egy képzeletbeli tengely körül. Egyik sem hátrált, farkasszemet néztek. Tarkójukon felborzolt szőrrel, hátrasunyt fülekkel próbálták felmérni a másik erejét. Oldalukon, nyakukon kidagadtak az izmok. Mint két pattanásig feszített rugó, ívbe hajló testtel járkáltak a másikkal szemben, hol előre, vagy hátra, hol pedig oldalra téve pár apró mozdulatot. Minden idegszálukkal fogva tartották ellenfelüket.

Ekkor jelent meg a bokor túlfelén Schulteisz. Hogy miért így neveztem el? Nem tudom. Ez jutott eszembe, amikor megláttam az alkatát – ami a sihederkor alig éppeni elmúltára utalt – vörös, tigriscsíkos bundáját, zsiványos tekintetét. Szerintem mosolygott is. A színe elég feltűnő volt a korai tavaszban, a két kandúr azonban mit sem vett észre a közeledtéből. Ő leült és egy darabig Borostyánnal együtt szemlélte az erősek harcát. Nem sokáig tette, hamar ráunt. „Izomagyúak” – gondolhatta magában és mintha fitymálóan el is húzta volna a szája szélét. Aztán odasündörgött a fekvő cicához, párszor végigsimította arcával annak csodaszép bársonybundáját, a fülébe súgott ezt, azt, majd a háta mögé kerülve – és láthatólag a nőstény beleegyezésével – kicsit gyakorlatlanul ugyan, de teljes igyekezettel kezdett el munkálkodni a következő generáció létrejöttén.
A jelenésnek Borostyán kéjsikolya vetett véget. A két tusakodó kandúr ezt meghallva elkapta a másikról a tekintetét és igen bután meredtek az addig biztos tulajdonnak hitt hölgycica irányába. A pillanat töredéke alatt lett értelmetlenné a háború, az erődemonstráció és mindenféle férfias játék, amivel a nőstényt kívánták lenyűgözni.
Amaz megnyalogatta a bundáját és nem törődve tovább a két marhával, lassan, kimért, kecses léptekkel – akár egy királynő – elindult a ház sarka mögött éppen eltűnő Schulteisz után.