Embermesék rókaszemmel

Tegnap este volt szerencsém ellátogatni az Artoris műterembe, ahol egy „Könnyű tavaszváró performance” hálás közönsége lehettem.
Már megszokhattam volna, hogy a galériatulajdonos család – akikhez kőkorszaki barátság köt – amiben fantáziát lát, abból aranyat is csinál (ebben az esetben kifejezetten eszmei értékre gondolok), mégis meglepett az a sok új impulzus, érték, amivel én is gazdagodtam.
Egy egészen másfajta szemléletű/látásmódú művészetnek lehettünk tanúi azzal szemben, amit mindez idáig megszokhattunk. Ha csak annyit mondok, hogy egy remek festőművész élő zenére digitálisan festett, akkor a kedves blogolvasóim éppúgy meg lesznek győződve arról hogy a róka beborult, mint azok, akiknek élőszóban, félmondatban meséltem róla.
Hát hiszen ez az! Mert általában mi jut eszünkbe a festményekről? Szép, nagy vászon (vagy épp pöttynyi), díszes-aranyos képkeret, többnyire téglalapos kiterjedések, nagy nevek, műkereskedők, csilliónyi forintok. Ilyenekből vannak rakva újgazdagék falán kilóra vásárolt négyzetméterek. (Nincs szándékomban kétellni a régi nagyok értékeit, de azokat bizony jobban szeretem a múzeumok hatalmas termeiben látni, mint a Bács megyei „szőke olaj” panzió lambériázott falán.)
Ámde attól, hogy volt egy Munkácsynk, egy Paál Lászlónk, egy Mányokink, egy Rippl-Rónaink, egy Madarász Viktorunk … és még napestig sorolhatnám, nem árt tudomásul venni, hogy a Föld forog és a Nap holnap is fel fog kelni. Azaz az élet megy tovább, a koruk béli nagyok után a mi korunk béliek következnek. Ők pedig minden esetben a saját eszközeikkel, saját szemléletmódjukkal, saját attitűdjük bebélelésével fognak alkotni. Az élet nem áll meg, a nagyon jó után következhet egy egészen másképp nagyon jó. Az egyik nem zárja ki, nem annullálja a másikat.
Itt van példának okáért ez a blogosdi. Ha garafomán vagyok, hát tehetném mindezt palatáblára, szépírással. Ha elég exhibicionista is vagyok mellé, akkor levélpapírt, lúdtollat is használhatnék és körmölhetnék több példányt, hogy kiragasszam a piactéri fák törzsére az írásaimat. Ehelyett kapom a billentyűzetemet és egy szabadon regelt weboldalon szórom az agymenéseimet. Mert van számítógépem. Egy eszköz, ami már nem luxus, hanem a mindennapjaink része. Kac-kac, ugye, Ti sem vagytok különbek, mert Ti pedig olvassátok – és máris kialakult egy olyan társaság, egy összekacsintó banda, ami alig száz éve még totálisan megbotránkoztatta volna azokat, akiknek akár csak hasonlóról is mesélni próbált volna egy jövőbelátó kisiparos.
Nos, hát lényegileg ilyen a digitális festészet is. Nem hülyeség, nem nevetséges, hanem igenis lényegi, létező valami azok számára, akik nem restellik megismerni az újat. Akik veszik a fáradságot, hogy beletekintsenek egy addig nem látottba, akik nem utasítanak el dolgokat csak azért, mert ők nem ismerik, azok számára egy egészen új világ – alkalmasint egy új csoda – tárulhat fel. Ami természetesen az egyén, az alkotó és a befogadó nélkül nem működik. Nem a gép fest, hanem a művész. Az eszközt kezelni kell és a végeredményt látni. Ezt egyetlen masina sem képes magától megtenni. Benne van az ember, az alkotó, a lélek, a tudás és a tehetség. A gép korunk ecsetje, palatáblája, lúdtolla.
Nos, számomra tegnap megmutatta magát egy új dimenzió. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy általuk részese lehettem az estnek – és bízom abban, hogy egyre többen lesznek még olyanok, mint én, vagyis az örökké kíváncsiak.

Akinek ideje engedi, látogasson el a galéria oldalára és olvasgasson erről a művészeti irányzatról. Ígérem, aki nyitott, az nem fogja megbánni: itt

…vagy nézegessen videót: itt