Ma a Kertészeti Egyetem kertjében sétáltunk egy nagyot. Természetvédelmi terület, de bárkit szívesen beengednek, feltéve, hogy tiszteletben tartja az ilyen helyen elvártakat (tehát kaszát, kapát otthon hagy és a virágokat még kézzel sem tépkedi le). Aki még nem járt arra, annak itt az idő, hogy pótolja. Ígérem, nem fogja megbánni, érdemes egy napos délelőttöt rászánni. A gyönyörűséges, gondozott növények teljes tavaszi pompájukban fogadtak és a madarak – mint amolyan kis szárnyas Kánaánban – káprázatos énekkel biztosították a zenei aláfestést.
A ligetecskékben fapadokra ülve lehet elábrándozni a természet sokszínű és varázslatos nagyságáról. A hóvirágok, tőzikék már épp hervadóban vannak, de teljes ékességében pompázik a sokszínű (fehér, sötét- és világos lila) ibolya, krókuszok, tulipánok, nárciszok, primulák és kígyóvirágok díszelegnek a fűben. Sárgállik a gólyahír és a csillagvirágok is kikacsintanak a fűszálak közül. Az aranyvessző szemkápráztató ragyogása szinte vakít, a barkák selyme simogat, de szirmot bontott már a korai szilvafa és a számomra mindezidáig ismeretlen kikeleti bangita is. Ezt az utóbbi cserjét mindenkinek ajánlom, aki azon gondolkodik, milyen szépséggel bűvölje el a kertjét a korai tavaszban. Február – március hónapban már csokrosodnak rajta a mámorító illatú, viasszerű fehér, vagy rózsaszín virágok (lásd a mellékelt képet). 
Nyugodtan lehet a füvön mászkálni, persze vigyázva, hogy a virágokat ne tapossuk el. Most még az átlagosnál is óvatosabban kellet lépkednünk, mert a bodobácsok a nap első sugaraira előjővén teljes erőbedobással keresték párjukat, hogy a következő évi szaporulatról időben gondoskodni tudjanak. De megfigyelhettünk sokféle madarat, amelyek hozzászokván, hogy azon a helyen őket baj nem érheti, igen barátságosak és cseppet sem félnek. A kerti tóban szinte nyüzsögtek a koi pontyok és a vízi csigák is kibátorkodtak a levelekre. De láttunk rengeteg szabóméhet nektárgyűjtögetés közben, valamint épp szárnyait bontogató kék fadongót – és körbetáncolt bennünket egy citromlepke is. 
Sétánkat a Feneketlen tónál folytattuk. Mivel a nádat levágták, most megfigyelhetővé vált minden szenny, amiről az emberek úgy gondolták, legegyszerűbben a vízben temethetik el. Sajnos ennek a felelőtlen viselkedésnek megvan az eredménye, hiszen a halpusztulás igen jelentős méretei jól láthatók. Kárász tetemek sokasága szegélyezi a vízpartot. Ez azért is különösen súlyos, mert ha már a kárász – ami az egyik legszívósabb halfajta – megadja magát a sorsnak, akkor a többi halnak már rég kicsöngettek. Viszont tizenhat darab ékszerteknőst leshettünk meg – az egyik párat épp ungibungi közben. Ez nagyon meglepett, mert bár az köztudott, hogy ha egy környékbeli gyermek megunja addigi kis házi terráriumlakóját, akkor a tóban helyezi el (talán még mindig jobb, mintha a vécén húzná le), de ezekről a tekikatonákról eddig úgy gondoltam, hogy igénylik a folyamatos meleget és ezen az éghajlaton a természetben nem szaporodnak. Ezek a nem kicsi jószágok viszont láthatóan fittyet hánytak a biológia tankönyvben írottakra és túlélték – valószínűsíthetően már nem is csak az elmúlt esztendőben – a telet, jeget, hideget és az emberek hatékony kártételét.
A tóban két vadkacsa pár mártogatta csőrét táplálékot kutatva és egy elszánt éhes sirály pásztázta a vizet. Érdekes módon itt csak a „városi” madarak ültek az ágakon, madárdalnak nyoma sem volt. Hiába, ez a terület már az emberé. Olyanná is teszi.
.
