Az imént néztem a televízióban egy műsort Bergendy Istvánnal. Felidézték a régi slágereket, amit nagyon élveztem. Adás közben eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti nyár, amikor szintén elővettek az emlékeim:
Rémesen döcögött hazafelé a villamos, majd elaludtam rajta. Direkt a végállomáson szálltam fel, hogy legyen kényelmes ülőhelyem. Néztem a Dunát, a hajókat, a lehangolóan örvénylő vizet. Elnyűtt voltam és fájtak az ízületeim. Még szerencse, hogy most a migrén nem lett úrrá rajtam. Jó ideje megéreztem az időváltozást, akár hűlt a levegő, akár melegedett. A szempilláim ólomsúllyal próbáltak lecsukódni. Egyszerűen csak fáradt voltam és vénnek éreztem magam.
A Gárdonyi szobornál jártunk, amikor egy réges-régi dal foszlányai ütötték meg a fülemet.
Uramatyám, ki hallgat mostanában már ilyen zenét? – gondoltam magamban, de már dúdoltam is a dallamot, ami egyre erősödött, ahogy a Körtér felé közeledtünk. Elmúlt a pilledtségem és kerestem a hang forrását. Azt hiszem, ha eredetileg nem itt kellett volta leszállnom, akkor sem maradtam volna a villamoson. Rengeteg ember állt a téren, aprókat mozogva a dal ütemére. Érdekes, most nem találtam hangosnak a zenét, pedig szinte kitöltötte a teret a szaxi hangja. Igyekeztem közelebb férkőzni a zenészekhez.
Jobb kéztől csak pár méterre, látható a gimnázium, aminek a padjait koptattam négy éven át. Hátam mögött, egy buszmegállónyira lakott Zsuzsika, aki a padtársam volt az első pillanattól az utolsóig. Zsuzsika, a szelíd, szőke, aranyszívű lány. Először csak az orosz leckéimet írta meg, majd a latint. Később, amikor kitapasztaltuk, hogy kevés idő lévén, egy órán alig felel két, vagy több ember, rávettem, hogy a füzeteit is adja kölcsön, ha számonkérésnél be kell mutatni az otthoni feladatot. „Jaj, te butuska, egyszer ráfaragsz” – mondta – de már tolta is középre mosolyogva az irkát, hogy az nyúlhasson érte, amelyikünket felszólítják. Én, ha jól emlékszem, csak a rajzait készítettem el kárpótlásul és a művészettörténet anyagokat sajátítottam el „kettőnk helyett”. Ő persze kitűnő tanuló volt, míg nekem csak azokból a tárgyakból volt jó jegyem, amik érdekeltek. Mégsem igazán ingott alattam a léc, mert ha kihívtak a táblához, Zsuzsi mindig úgy helyezkedett, hogy tudjon súgni. Én viszont, jó színésznő lévén úgy adtam elő az éppen akkor hallott dolgokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne és fogalmam sem volna arról, hogy a feltett kérdés hogyan lehet egyáltalán kérdés? Egyszer pirított rám csak igazán, amikor megtudta, hogy egy kóbor ötlettől vezérelve fizikából felvételizni készülök, mégsem tanultam annak a jó égnek sem. Érdekes, hogy az ő látszólagos haragja után naponta negyven példát megoldottam, kivívva ezzel valamiféle csodálatot magamnak. Büszke mosoly terült el az arcán, amikor pár hónappal később a tanárunk, Eszti mami, már nem akart engem felszólítani, mondván, hogy: „tudom, maga meg tudja csinálni”. Barátnőm mindig úgy vigyázott rám, mint egy hímes tojásra. Sülve-főve, hacsak tehettük, együtt lógtunk. Kimondatlanul is tudtuk, ebben az életben soha nem hagyjuk el egymást.
Egyszer aztán hiába kerestem többé Zsuzsikát. Meghalt. Megállt a szíve.
Rá gondoltam most is – mint azóta annyiszor –, miközben néztem a zenészeket. Figyeltem a velem szemben álló basszusgitáros vonásait, akibe Zsuzsika olyan kitartóan, rendíthetetlenül és reménytelenül szerelmes volt csitri korunkban. Erősen ősz, megkopott hajú, idős ember lett belőle. Az akkor „létrányi” vágyálom most alig lehetett magasabb nálam néhány centivel. Rám nevetett, mintha megismert volna, pedig amikor egyszer Zsuzsikáról beszéltem vele, még alig múltam tizenöt éves.
Hallgattam a zenét és én is ugyanúgy doboltam a lábammal az ütemet, ahogy a többiek, alig hallhatóan énekeltem a dalt, miközben hallottam a barátnőm bársonyhangját a fülemben:
„Mert az idő megtanít, hogy az álom nem segít, nem segít, nem segít.
Mindegy, fent, vagy éppen lent kell lenned, tedd meg, amit meg kell tenned …”
A térzene befejeztével lassan elindultam a buszmegállóba. Minden lépésnél éreztem, rakódnak rám vissza az évek. Mire hazaértem, már újra ott volt a vállamon az azóta eltelt sok-sok esztendő. Csak a lelkem emelkedett az égig, mint a léggömb, amely könnyű gázzal van tele.
Bergendy_slágermix
