Ember lennék főállásban,
másodban meg gyermek.
Büszke volnék tudásomra,
sírnék, hogyha vernek.
Csilingelőn kacaghatnék
szívem hogyha ragyog.
Válaszolnék egyenesen,
nem úgy, mint a nagyok.
Jönnék, mennék, dolgom tenném,
építenék házat.
Cserepekről, emberekről
leverném a mázat.
Kárörvendő lehetnék egy
biztosító cégnél,
s oldalamat fognám minden
át-nem-ugrott lécnél.
Kijózanítóban hánynék
tüzet, mint a vulkán,
vagy borsót a kórházfalra
másnap el nem múltán.
Sínre kerülnék a végén,
de már ott a vonat.
Nekem szinte mindegy lenne,
jön éppen, vagy tolat.
Maradok hát inkább gyermek
de tanulok ebből:
nevetek addig, ha vernek,
míg a sorsom eldől.
