Eljött az idő, amikor több mint egyévnyi blogolás után hosszabb szünetet kell tartanom a firkálásban és nyári szünetre engedem a kedves olvasóimat. Néha azért benézek majd, de rendszerességet jó darabig nem ígérhetek.
Olyan sok tanulnivaló tornyosul előttem, hogy még egy szentjánosbogarat sem látok pislákolni, nemhogy a fényt az alagút végén. Mondták az okosok, hogy az nagy állami vizsgát nem kínálják tálcán, így aztán bele kell adnom apait, anyait. Persze, mindezt munka mellett végzem, mert élni is kell valamiből.
Nem tagadom, félek. Nagyon. Ám, ha már korábban nem volt annyi eszem, hogy megtegyem, hát itt az idő, hogy ne halogassam tovább. Igaz az is, hogy nincs az az isten, amiért még egyszer ebbe belevágnék, de ha már megtettem, hát emberül helyt kell állnom. Ehhez viszont szükségem van minden időmre, energiámra. Ugye, megértitek?
Persze, milyen a „kis hang” a fejemben? Ahelyett, hogy latin neveket skandálnék feszt (mondtam már, hogy korábban is utáltam latinul tanulni?) most is csak egy bugyuta versike jár a fejemben elnyomva minden bevésendő okosságot. Ezt énekelgeti: „Csetneki csikós itat a Tiszán, sárga cserépcsengő cseng a csikaja nyakán” – s e mellé tiszta erővel sorolja, miért is kell összetojnom magam ahelyett, hogy elhinném, azért is sikerülni fog!
A vicc az egészben, hogy a körülöttem élők olyan őszintén hisznek bennem, annyi támogatást és megerősítést kapok, hogy attól már egy síkhülye is professzornak érezhetné magát, csak én nem vagyok képes levetkőzni és félredobni a kishitűségemet. Pedig meg kell tennem. Megyek is, itt az idő nekikezdeni.

Nektek pedig, kedves olvasóim, kívánok nagyon szép nyarat, jó pihenést és minden csodálatost, amit csak magatoknak el tudtok képzelni.