Ab Ovo

Tegnap, mint egy tapasztalatlan, a főzési tudományokat éppen első alkalommal elsajátítani próbáló kezdő, ahogy kell, telibe forráztam a kezemet gőzzel. Azonnal térdre borultam volna imához, ha a belém vágó fájdalom nem ragasztott volna a hideg vizet okádó csaphoz, amely egyedüli jótékony segítségként enyhítette ordító kínomat. A jeges nedűt folyattam jó ideig, de a fájdalom épp csak addig enyhült, amíg ki nem húztam a kezem a víz alól, aztán ismét fájt, lüktetetett, ki akart gyulladni.
Most, hogy egy cseppel többet időzöm az emberi szerkezeteknél, jobban elgondolkodtatott a dolog.
Mert ugye, egyszer leforrázom a mancsom. A fájdalom és hőérző receptorok felküldik az agyba az ingert, az reagál rá, intézkedik és megadja a választ. Én meg visítok. Eddig oké. Ám, ha már egyszer visítok, akkor miért nem lehet abbahagyni a mókát, hiszen addigra már tutira tudatosult bennem, hogy balfék voltam, elbaltáztam a dolgot, meg lészen a kellő jutalmam klassz hólyagok formájában. Nem kell tovább jeleznie, rég elkapkodtam a veszélyes helyről. Ám ez csak fáj, lüktet és ég. Miközben nekem baromira nem teszik ez az egész.
Kinek szól hát mindez? Nekem, rókának, vagy annak, akiről azt hiszem, hogy a róka? Aki reggelente fölkel, megmosakszik, fogat mos, mozgatja az alkatrészeit, eszik, iszik, játszik, imádja a kölkőcéjét, kommunikál, olvas, tanul, dolgozik, vagy üvölt?
Ám tudja-e a róka irányítani azt, hogy pl. égetés hatására a szövetei közé ne szaporodjék föl a szövetközti folyadék? A nyirok feszíti az érintett területet, ami egyrészt fájdalmas, másrészt előbb-utóbb óhatatlanul a hólyag megrepedéséhez vezet. Ekkor jönnek a védelmi funkciót ellátó sejtek és teszik a dolgukat. De vajon befolyásolhatom-e én ezt az egészet? De nem ám. Ez tőlem, rókányi akarattól függetlenül zajlik aszerint, ahogy a Nagy Izé elrendeli és irányítja. Mert azt eldönthetem, hogy egyek-e, lenyeljem-e a csokit, vagy a kacsamájat, de hogy aztán azt a falatot megeméssze-e a szervezetem, abba már beleszólásom nincs. Vagy pl. eldönthetem, hogy reggel milyen szappant kenek a képes felemre, vagy milyen szájvízzel öblögetek fogmosás után, de azt már nem dönthetem el, hogy a szervezetem ne egy esetleges allergiás reakcióval zárja le a köztünk zajló eksönt – és még nagyon sokáig sorolhatnám. Bennem zajlik minden és mégsincs hozzá közöm.
Kinek, minek vagyok hát a lakóhelye, akiről/amiről azt hiszem, hogy én vagyok? Tele lehetek öntudattal, dagadhat a mellem a büszkeségtől, vagy elbujdokolhatok a világ végére, sorolhatom, hogy én, én, én – de ki a veszekedett fene ez az "én" tulajdonképpen azon kívül, aki a Nagy Izé részére megszerzi a tápanyagot, oxigént, vizet és alkalmasint biztosítja a szaporodásához, fennmaradásához szükséges dolgokat?

Agyunk diktál

Testünkben minden az agyunk irányítása alatt áll. A központi idegrendszert az agy és a gerincvelő alkotja, a perifériás idegrendszer az ezeken kívül álló idegrendszeri struktúrákat foglalja magában, tehát az idegpályákat, ingerületátvivő rendszereket és anyagokat. Belső szerveink beidegzése és kontrollja is az idegrendszeren keresztül valósul meg, mint ahogyan a vérnyomásunk, a pulzusunk vagy a szöveteink működése, szabályozása is ettől függ.
Ehhez társul a külvilágból bejutott ingerek feldolgozása, ezekre akarva-akaratlan is reagálunk. Mindezek a folyamatok előre gyártott utakon, funkcionális rendszereken keresztül történnek, melyeknek vannak általános jellemvonásai s egyéni jellemzői is. Rendkívül eltérő lehet, hogy ki milyen módon, hogyan, milyen ütemben és sebességgel s milyen mértékben "alkalmazkodik" a környezethez.