HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

hozzáfűzés virtuális barátnőm „Nem mind hülye” c. írásához

2008.06.19. 12:00 rokica

… Az én életemben is volt olyan alkalom, amikor úgy gondoltam, segítségre lenne szükségem, valaki másnak a segítségére, tanácsára, de leginkább arra, hogy helyettem megoldja a problémáimat.

Évekkel ezelőtt egy nyaraláson összeakadtam egy harcművész pasival (nem szerető, nem is barát, mindaddig „idegen”). Ő a kezembe nyomott egy reklámszatyrot, háromnegyed részig teletöltött homokkal. Ezt a szatyrot kellett cipelnem magammal napokon keresztül mindenhová, ahová csak mentem. Vécére, mosdóba, sétához, kiránduláskor, étkezéskor, bárhová. Éjjel is ott volt az ágyam mellett. Ez a pakk volt az én „problémám”. Bitangul nehéz volt. A harmadik napon azt mondta a srác, hogy jól van, most tegyem le a szatyrot, borítsam ki és lépjek át rajta. Onnantól kezdve, hogy nem volt hozzám nőve, minden sokkal könnyebb lett. Akkor értettem meg, hogy talán nem kellene minden sz@rt cipelni magunkkal mindenhová, sokkal egyszerűbb mihamarabb átlépnünk rajta és hagyni, hadd sodorja el a szél amerre akarja. Mert magától elmúlni nem fog, le kell tudnunk tenni az ilyesmit.
Búcsúajándékba még kaptam tőle egy másfél öklömnyi nagyságú követ. Szép, sima felületűre, köbös formájúra csiszolta valamelyik folyó kristálytiszta vize. Azt mondta, onnantól kezdve legyen az, az én panaszkövem. Ha valami bánt, a kőnek meséljem el. Türelmesen végig fog hallgatni, nem vág a szavamba, biztos lehetek abban, hogy soha, de soha nem fog visszaélni a tőlem kapott információkkal – és éppúgy fog segíteni rajtam, mint azt bárki más tenné.
Azóta ez a kő főhelyen van a polcomon. Néha, amikor elmegyek mellette, ránézek és cinkosan egymásra kacsintunk. Elvégre közös titkaink vannak, maximálisan élvezi a bizalmamat.

Földeáki-Horváth Anna:   Találkozás (részlet)

Önmagammal szembejőve
pár szót váltottunk megint:
hogy mennek most a dolgaink,
mi a helyzet benn és kint?

Megbeszéltük, hogy időnként
megállunk így kettecskén,
figyelmünket csak egymásra
fordítjuk majd: én meg én.

Megnyugtat, hogy van, aki
a világon épp rám figyel,
érdekli, én hogyan élek,
mit csinálok és kivel.

Ritka sajnos, hogy magammal
találkozni van módom,
megszólítani sem mindig
merem, inkább kínlódom...

Szólj hozzá!

Címkék: vers csak úgy földeáki horváth anna

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr64528908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása