Amikor megtudta, hogy költözködünk, csendben azt susogta: Bakker, mindjárt kinyúlok! – és szinte azon nyomban el is kezdte. Azt hittem, nem fogja túlélni a herce-hurcát, amivel egy ilyen megmozdulás jár. Óvatosan, a kezemben hoztam át az új helyünkre. Itt aztán jócskán megitattam és kapott egy új díszcserepet is, amiben szépeleghet kedvére.
Schlumbergera Dezső szívós típus. Amikor a céghez kerültem, akkor barátkoztunk össze. Azelőtt az égvilágon senki nem figyelt rá, volt, hogy csak félévente egyszer kapott vizet. Alig viselt magán leveleket és csak egy ütött-kopott bádogvödör volt az otthona. Magam mellé tettem a polcra. Onnantól kezdve álló nap azt leste, mit csinálok. Nem igazán érdeklődött, de fikarcnyi rosszindulat sem volt benne. Elvolt a napon, mint a befőtt és beletörődött abba, hogy a kaktuszoknak már csak ez a sorsuk.
Amióta az új helyen vagyunk, Dezső mérgeszöld színt öltött magára és majd kicsattannak harsogó levelei az egészségtől és a büszkeségtől. Ő lett a szoba dísze, a kétlábúakon kívüli egyetlen élőlény. A többiekből sok van, belőle pedig csak egyetlen egy – és ez az állapot láthatólag nagyon kedvére való. Talán még azt is megérem majd, hogy karácsony közeledtével kapok tőle virágot, szép pirosakat a levélvégeken. Elvégre szeretjük egymást és ezt illik ki is mutatni.