Elég sokáig távol voltam, de jó okom volt rá.
Azt már megszoktam, hogy munka után, hazajőve ültem le és éjszakába nyúlóan megpróbáltam a tudományt a fejembe erőltetni. Úgy is terveztem, hogy ez a vizsgámig így is marad, de ha valami megtörténhet, hát az meg is történik.

Kedden délelőtt a munkahelyemen úgy felszaladt a lázam, hogy csak lestem ki a lyukon, de nem láttam semmit. Benyaltam az aktuális vérust és fájtam tetőtől talpig. Na, gondoltam, nekem annyi. Mikor hazajöttem, beájultam a fürdőkádba (mivel nekem egy gyógyszerem létezik ilyen alkalmakra, a tűzforró fürdő, aztán az ágy, és vacsorára pár marék lázcsillapító cévitaminnal körítve). Másnapra már felkelni sem bírtam, pedig muszáj volt, mert egyéb brutális tüneteim is lettek, ami miatt ingajáratot kellett folytatnom az ágyam és otthonom legkisebb helyisége között. Olyan beteg voltam, hogy azt sem tudtam volna megmondani, hogy hívnak, nemhogy eredményesen tanulni tudjak. Amikor annyi erőt összeszedtem, hogy ismételten beköltözzem a fürdőbe, vittem magammal a tételeimet és megpróbáltam – szinte szótagonként – olvasgatni. Éjszakai tanulásról szó sem eshetett. Biztos voltam abban, hogy ha el is jutok a vizsgámra, nagyon le fogok szerepelni.

Aztán eljött a péntek. Összeszedtem magam, felöltöztem, ahogy illik, kilónyi sminket pakoltam a képes felemre, hogy emberi kinézetem legyen, elpalástoljam a hullafoltjaimat és elindultam, hogy megtegyem, amiért hosszú időn át, időt, energiát nem kínélve küzdöttem.
Sajnos a névsor hátulsó felében szerepelek, így volt időm agyon stresszelni magam az előttem vizsgázók szörnyülködése miatt. Amikor bementem, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok és miért. Kihúztam a tételeimet és leültem a felkínált 30 perces felkészülési időre. Magam elé tettem a papírt és csak néztem rá, mint ama fiatal kérődző állat a külső vadonat nyílászáróra. Most mit írogassak? – gondoltam, miközben elolvastam a kérdéssorozatokat. Minél tovább töprengek, annál nagyobb lesz a görcs. Már így is ökölbe szorult az agyam.
Szinte azonnal felszabadult egy hely az egyik vizsgáztatónál, én felálltam és odaültem elé. Felolvastam a tételt és azonnal el is kezdtem a mondanivalómat. Folyamatosan mondtam és amikor a végére értem annak, ami eszembe jutott, ránéztem és azt hittem, most baj van, mert más nem jut erről az eszembe. Ő visszakérdezett, hogy mit kívánnék még mondani, merthogy a választ teljes mértékben megadtam, erről nem lehet tovább beszélni. Ötös, ennyi.
Ekkor átültem a másik vizsgáztató elé, aki kérte, adjam oda a papíromat, amin felkészültem. Mondtam, odaadhatom, de semmi sincs rajta. Kikerekedett szemekkel rám nézett, amikor közöltem, hogy beszélgessünk. Ez volt az a szaktárgy, amiről azt hittem, soha a büdös életben nem fogom tudni megtanulni (jog, pénzügy, államigazgatás, eu-vállakozási ismeretek, stb.). Ő kérdezett, én válaszoltam. És mit tesz Isten? Eszembe jutott minden, amivel mindaddig gyötrődtem. Hibapont nélkül, ötöst kaptam.
Ezután visszamentem a felkészülési helyre, mert a még hátralévő vizsgahelyen egy kollegina igen nagyon izzadt. „Unalmamban” elkezdtem rajzolgatni, mert teljesen feleslegesnek éreztem, hogy az orvosi ismeretekből bármit is jegyzeteljek, hiszen ahhoz nemhogy egy papír kevés lett volna, de egy könyvet is tele lehetett volna írni. Amikor odaültem a professzor asszony elé és megmondtam a nevemet, ő azonnal azzal nyitott, hogy ne remegjek, nekem aztán semmi félnivalóm nincs, már korábbról megjegyzett magának. Belekérdezett a tételembe, de csak érintőlegesen, szinte szúrópróbaszerűen kiragadva egy-két lényegi részt, minden kérdéskörből. Amikor a végére értünk, olyasmit mondott nekem, ami számomra felért bármilyen Kossuth-díjjal. Biztosított afelől, hogy régen nem volt ilyen diákja és nagyon ajánlja nekem, hogy ezt a tehetséget és tudást ne hagyjam elkallódni. Akkora ötöst nincs is, amit érdemelnék.
Szédelegve, mint aki berúgott, igyekeztem kiérni a teremből és ott tört ki rajtam a zokogás.

Egyszóval vége és túl vagyok rajta. Az egész tanulmányi időm alatt nem volt rosszabb jegyem ötösnél és a legrosszabb százalékom is jobb volt, mint másoknak a legjobbja.
A végzettségemet igazoló papírt egy hét múlva, amikor a nagyméltóságú emberek aláírták és lepecsételték, magyar, angol és német nyelven is kitacepaózhatom a falamra.
Azt hiszem, most egy kicsit szorítja a glória a fejemet, de más baj nincs. Ez pedig, ha kérhetem, a legnagyobb bajom legyen. Boldog vagyok és még mindig nem hiszem el, hogy mindez velem történt meg.

Köszönettel tartozom mindenkinek, aki támogatott és hitt bennem, hiszen ez az eredmény óriási részben nekik köszönhető. Köszönöm elsősorban a gyermekemnek, páromnak, családomnak, köszönöm a tanáraimnak és köszönöm a barátaimnak, társaimnak.
És köszönöm – bármilyen hihetetlen – az ellenségeimnek is.

Nélkülük nem sikerült volna mindezt elérnem.