HTML

Új rendszabály

A blog.hu úgy döntött, hogy innentől kezdve „Ebben a blogban csak belépett felhasználók kommentezhetnek”. Nos, nemcsak ebben a blogban, hanem az összesben, amit ők üzemeltetnek. Ez nem az én döntésem volt, nem tiltottam ki senkit, készen kaptam a szabályt. Sajnálom, mert így belterjessé vált a dolog, csak az itt blogolókkal szólhatunk egymáshoz. Állítólag biztonsági szempontokat vettek figyelembe. Persze, bárki, bármilyen néven és címen lehet felhasználó, regisztrálhat egy nicket (akár naponta másikat) és akkortól szabad a pálya. Csakhogy az emberek többsége nem szeret bíbelődni. Összegezve: én kérek elnézést!

akció-reakció

Címkék

Címkefelhő

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Tóth Árpád

2008.11.07. 07:00 rokica

...a halk szavú költő, műfordító 80 éve, 1928. november 7-én hunyt el Budapesten.

Aradon született 1886. április 14-én, édesapja szobrászművész volt. Iskoláit Debrecenben végezte, gyenge fizikumú, beteges gyerek lévén az irodalom, az ábrándok világába vonult vissza a hétköznapok zaja elől. Érettségi után a budapesti egyetem magyar-német szakán tanult, költői pályája is itt kezdődött. Versei eleinte A Hét és a Vasárnapi Újság című lapokban, majd 1908-tól az akkor meginduló Nyugatban jelentek meg.

1909-ben vissza kellett térnie Debrecenbe, hogy családfenntartó legyen. Több helyi lapnak dolgozott, a közélet kérdéseiről, a különböző társadalmi jelenségekről közölt publicisztikákat, a Debreceni Független Újságba színikritikákat írt, s továbbra is küldte verseit a Nyugatnak. 1913-ban ismét Pestre költözött, ahol megjelent első kötete, a Hajnali szerenád. Korai költészetének alaphangja a melankólia, a fájdalom- és magányérzés volt, erősen hatott rá Schopenhauer filozófiája. Nevezetes és igen jellemző versei e korszakának a Meddő órán és az Elégia egy rekettyebokorhoz.

Pesten kezdetben házitanítóskodott, majd a művészek nagy barátja, Hatvany Lajos vette pártfogásába. Ekkor derült ki, hogy súlyos tüdőbeteg, így Hatvany támogatásával különböző szanatóriumokban keresett gyógyulást. 1907-ben az Esztendő című lap munkatársa lett, megjelent a Lomha gályán című kötete, s feleségül vette szerelmes verseinek múzsáját, Lichtmann Annuskát. Házasságukból 1920-ban született leányuk, Eszter, aki később szintén kiváló költő, műfordító lett.

Az I. világháború eseményeit rettenettel szemlélte, pacifistaként elítélt minden vérontást, a háborús hőskultusszal nem tudott és nem is akart azonosulni. Az őszirózsás forradalom lelkesedéssel töltötte el, a Tanácsköztársaság kikiáltását is örömmel köszöntötte. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára lett, betegsége azonban ismét szanatóriumba kényszerítette, s a Tanácsköztársaságot követő időszakot is itt töltötte. 1921-től az Est-lapok munkatársa, itt jelentek meg versei, novellái, kritikái is. Utolsó korszakának verseiben ismét felerősödött pesszimizmusa, a minden sorát átható szomorúság. A Körúti hajnal, az Esti sugárkoszorú, a Lélektől lélekig e kor jellegzetes versei, s a Jó éjszakát!, amelyben a ma is oly kínzóan aktuális kérdésre keresi a választ: van-e értelme, haszna a művészetnek, a költészetnek.

Élete utolsó éveit Újtátrafüreden, a tüdőszanatóriumban töltötte. Budapesten halt meg 1928. november 7-én, temetésén Babits mondott búcsúbeszédet, a Nyugat pedig emlékszámmal adózott egykori munkatársának.

Tóth Árpád igen jelentős műfordítói munkát is végzett, nevéhez fűződik többek között Shelley Óda a nyugati szélhez, Oscar Wilde A readingi fegyház balladája, Rilke Archaikus Apolló-torzó című költemények fordítása, s Babitscsal és Szabó Lőrinccel együtt ő ültette magyarra Baudelaire A romlás virágai című kötetét.
(stup.hu)

(Kép: Tóth Árpád, Annuska, Hollós Korvin Lajos és Hollós Korvin Lajosné Tóth Eszter sírköve - Farkasréti temető: 42-1-12)


Negyedik osztályos lehettem, amikor Pilisvörösvárra utaztunk úttörő táborba (én még mint kisdobos). Az ismerkedési esten mindenkinek valami produkcióval kellett előállnia. Tisztán emlékszem a lányra, aki gitározott (és a fiúkra, akik elhangolták a hangszerét). Még föl tudom idézni azt az indulót is, amit az odafelé vezető úton költöttünk a társaimmal a vonaton, hogy aztán mi is megmutathassuk, „micsoda nők” vagyunk. Valamint emlékszem egy lányra, aki egy Tóth Árpád verset mondott el.

Én addig még a költő nevét sem hallottam, a szerelmi vágyódás érzetéről sem sejtettem, hogy mi fán teremhet, de azt tudom, hogy nagyon megragadott, ahogy a lány szavalt. Azt hiszem, az a pillanat volt, amikor tudatosult bennem, hogy rendkívül fogékony vagyok a rímekbe szedett ritmusos sorokra, mert azt a verset is ott, első hallásra megtanultam kívülről – és nem felejtettem el a mai napig.

Tóth Árpád: A vén ligetben

 

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.


Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.


Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.


Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?


S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.


Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...


… Én így emlékezem Tóth Árpádra.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers tóth árpád mondd a magadét

A bejegyzés trackback címe:

https://rokica.blog.hu/api/trackback/id/tr2755755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása