"Jó téma volt, és végre köze volt az irodalomhoz" – értékelte 11 órakor egy, a Könyves Kálmán Gimnáziumból a szintén érettségiző barátnőivel épp távozó lány a feladatot. A kötelező (egy Jókairól szóló Mikszáth-passzuson alapuló) szövegértési tesztet többnyire közepesen nehéznek találták. A szövegalkotási feladatok közül mindannyian Spiró György szövegét választották.
A szövegértés teszt Mikszáth Kálmán Jókai Mór és kora című írásának epilógusát vette alapul. A szövegértési feladat alapja többnyire egy-egy ismeretterjesztő cikk, publicisztika vagy esszé: a diákoknak a szöveggel kapcsolatban feltett kérdésekre kell válaszolniuk, vagy az előre megadott válaszok közül a megfelelőt bejelölniük.
http://index.hu/belfold/2009/05/04/magyar_erettsegi_petofitol_spiroig/
Vajon értették-e? Vajon tudták-e, hogy mit olvasnak, kitől és miről? Vajon érdekelte-e ez őket egyáltalán?
Én, mindenesetre szerettem volna idén érettségizni. Illetőleg, idén is. Meg mindig. Úgy, általában…
EPILOG
Befejezvén hősöm életének és korának leírását, szívesen elismerem, hogy az nem lehetett annyira teljes, részletező és analitikus, mint amilyen lenne, ha távolabbi időszakról, régibb íróról volna szó. A szereplő személyek egy része él még, s az események sokkal frissebbek, hogy a redőzetekbe való nagyobb bevilágítás az ízlés és szokás rovására ne essék. Annyi az, ami nem az én hibám a könyvben.
Nem volt azonban egyebekben sem könnyű a feladatom. Az író külső életében elég sok a színes esemény, de benső élete nem áll ezzel arányban. Nem tartozott a közlékeny jellemekhez, akikről mindig tudjuk, minek örültek és min bánkódtak. Az író, aki azt írja nyomtatásban, hogy »minden nap imádkozik lefekvés előtt a párt vezéréért«, nem bír kellő hitelességre szert tenni érzelmeire vonatkozólag és nem ösmeri az emberi hiszékenység véghatárait.
Kétség se fér hozzá, hogy egy csodás, jó és ártatlan ember volt, finom lelkű, tele gyöngédséggel és érzékenységgel - az előbbit sokszor mutatta meg és szerette ezt csattanós jelenetekben tenni, mintegy a külső hatásra is számítva, de az utóbbit gondosan rejtegette. Haragot nem tartott senki ellen, a bosszút nem ösmerte. Lelke olyan volt, mint egy sima tó, hullámait szabad szemmel észre nem vehette senki, pedig bizonyára mozgott az és gyűrűzött.
Nagy szenvedélyek nem mozgatták, mint Petőfit. Harmatos szerelmei nem voltak, mint Goethének. E kedves lánykák iránti érzelmein, mint a zongora billentyűin át mutatkozik meg a nagy német költő benső életvilága: nyomról-nyomra kísérhetjük figyelemmel. Jókainak nem voltak ilyen ártatlan poétikus viszonyai és ha voltak is, nincsenek összefüggésben műveivel. Asztalos Etelkát látni véljük egyszer a kis Keőcserepy Vilmában, mikor haldoklik, de ez is csak föltevés.
Jókainak azonfelül nincsenek levelezései, mint a régi íróknak. Nem állott senkihez oly közel, hogy bajait, gondjait, érzéseit vele közölte volna - ami levél utána maradt, az vagy konvencionális üzenetváltás vagy egyszerű póz. Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó - nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.
E nehézségeket korántsem paralizálja az a látszólagos nagy előny, hogy személyesen ösmertem, hogy életviszonyaim némi hasonlatosságánál fogva vele sokat érintkezhettem a parlamentben, a klubban, az irodalomban, a közös lapnál, a közös barátoknál, a lakomákon, nem ok nélkül mondom látszólagos előnynek és könnyebbségnek úgy az ő, mint a vele összefüggő személyek és események rajzolásánál, hisz voltaképpen inkább ez is csak egy új nehézség.
Mert ha közelről láttam Jókait és környezetét s tanúja voltam cselekedeteiknek, ugyancsak közelről látták őket az olvasók is és éppen úgy belefonódhattak életviszonyaikból egyes szálak emezekéi közé, mint ahogy velem történt, és minthogy mindenki a saját szemével lát és a saját koponyájával ítél és konstruál, ahány szem annyiféle Jókai és Jókai-környezet él a kortársak tudatában.
Dolgokat, melyeket sokan ösmernek, nehéz úgy adni elő egynek, hogy azokat mindenki elfogadja, hézagtalanoknak és valóknak, az indokokkal és következtetésekkel együtt, mivel minden egyes másképp, más sorrendben, más világításban látta.
Sir Walter Raleigh felől olvasom, hogy ez a Towerba zárva, világtörténetének második részén dolgozott, midőn az ablaka alatt veszekedést hallott; de ugyancsak részt vett abban egy barátja is, kivel másnap beszélgetvén a civakodás felől, az általa nézete szerint pontosan megfigyelt esemény minden részletének ellene mondott. Elgondolkozva akkor arról a nehézségről, melybe távoli események hű leírása ütközik, mikor abban is tévedhetett, ami saját füle hallatára és szeme láttára történt, készülőben levő kéziratát megsemmisítette.
Nem tudom, így kellett volna-e cselekednem nekem is? Kivált azért is, mert többé-kevésbé hasonló esetnek tanúja voltam. Egy nyolc tagból álló politikai társaság mondta el egyenkint, fehér asztalnál a Tisza Kálmán bukásának történetét, körülményeit, okait és belső rugóit, de mind a nyolc szemtanú másképpen. És bizonnyal egy sem lett volna hű a nyolc előadásból egy kilencedik szemtanú előtt. Mindebből az a tanúság, hogy a kortársak számára, kortársról nehéz történelmet írni, vagy éppen lehetetlen.
Mennyivel hálásabb egy a századok mohából kiásott régi alak? Ki szólhat bele, hogy milyen volt Gyöngyössy István vagy gróf Koháry István? A kézügyben levő adatok keretében úr az író hőse fölött, gyúrhatja, domboríthatja szabadon az alakját, a szemtanúk és a fültanúk különböző visszaemlékezései és megfigyelései nem konfundálhatják meg.
Mindezekkel eleve számot vetve, mégsem azt a metódust választottam, hogy minden rávonatkozó adatot összehordva, jelentékenyet és jelentéktelent, jellemzőt és közömböset, szénát, szalmát, azzal az igyekezettel, hogy mindez úgyszólván közjegyzői pedantériával legyen bizonyítva és kimutatva[94] s hogy aztán e gezemicét kinevezzem életrajznak s így aztán elérjem, hogy az olvasó mindent megkapjon és tudjon, ami Jókaival történt, amit mondott és csinált, csak éppen őt magát, az egyéniséget ne kapja meg.
Hasonlítana ez nagyban és egészben az olyan mesteremberek eljárásához, akik gondosan összehordanák és leltároznák, ami mondjuk például a velencei összeomlott campaniléből megmaradt, de magát a tornyot nem állítanák fel s nem tennék szemlélhetővé, mert azt csak úgy tehetnék, ha nem törődnének annyira az anyaggal, hogy minden kő az a bizonyos legyen és hogy úgy és ott álljon minden egyes darab, ahol a valódi állt.
A kövek és a törmelék összegyűjtése szerintem napszámos munka és ha igazak, azonosak is a kövek, maga a campanile csak a fölépítésben, arányaiban és vonalaiban a művészet által válik igazán hasonlóvá - ha a kövek esetleg nem is mindenütt hasonlók és azonosak.
De sántít a hasonlat a campanilével, mert az elvégre holt tárgy. Mindig egyforma, változatlan s egy fotográfia is megmutatja milyen volt. Ám az élő ember folyton változik, minden nap más-más és mégis mindig ő maga az.
Bízvást kérdhetem tehát, melyik Jókait rajzoljam? A tarokkozó bácsit a klubból, vagy a kokárdás nyalka ifjút, aki 1848. március 15-én a nép előtt forradalmi szónoklatot tart? Ahhoz a Jókaihoz nyúljak, aki merengve jár kampós botjával hálóköntösben rózsái közt? Úgy képzeljem-e el, amint a cercle-nél egy finom udvaronc gesztusaival cseveg a királynéval?
Mind ismerem a különféle Jókaikat; látom lelki szemeimmel a köhécselő pápai diákot és látom az udvarias aggastyánt, aki utolsó útján Abbáziából jövet álmosan, fáradtan őgyeleg a túlzsúfolt kocsi folyosóján egész éjjel, mert nem jut számára ülőhely a fülkében, hol hozzátartozói alusznak; látom egy helyütt gyermekiesen önzőnek, másutt apostolian nagylelkűnek, csodálatba ejt a szerénysége, de ismerem őt úgyis, mikor önérzetesen mutogatja vendégeinek: »Ebben a karszékben szoktam ülni írás közben, ezzel a tollal írtam meg a 'Szerelem bolondjai'-t.«
Nos, hát melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak egyetlen egyet szabad lepingálnom, de összhangban kell lennie a többivel mindnyájával.
Engedelmet kérek, de nem vehetem hozzá mintának sem azt, akit B. ösmert, sem azt, akivel Z. vagy H. érintkezett s kire az illetők egyike vagy másika azt mondaná, hogy hasonlít; hasztalan, meg kell keresnem műveiben és életfolyamatában azt a Jókait, aki talán nem egészen talál se a Z., se a H. Jókaijához, hanem megvan az az előnye, hogyha mindazok összekevernék a maguk képzeteit Jókairól, akik őt az idők folyamatában különböző szituációkban ismerték, az egészből az előttem lebegő kép nézne le rájuk ösmerősen.
Ha ezt sikerült eltalálnom, a munka jó. Ha nem sikerült, nem röstelkezem, mert nem én vagyok az első ember, aki erejénél többet mert. Végre is nem az én szakmám, csak egy hiábavaló kísérlet volt. Nem ártottam vele senkinek, de én magam kedvesen töltöttem az időt, mert több mint egy esztendeig foglalkoztam és éltem vele, ki őt mindenkor szerettem.
Ha van valami érdemem, az, hogy erőt tudtam venni ezeken az érzéseken, melyek az embert kedves és bámult írójához fűzik s melyeknél gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve felhozni intim, homályban lévő és takargatott adatokat, hol azok jellemének és életének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak.
Az emberek különféleképp gondolkoznak s emiatt is érheti könyvemet gáncs. Lesznek, aki azt mondják, hogy sokat elhallgattam kivált élete utolsó éveiről, de erről már előbb nyilatkoztam volt... Lesznek viszont, akik azért tehetnek szemrehányást, hogy többet föltártam életéből, mint kellett volna. Erre van még egy-két szavam.
Hát hiszen annyi eszem nekem is van, hogy Zrínyi Ilona arcát ne abban a helyzetben rögzítsem meg, mikor ecetet kóstol, és bizonyára az sem szükséges, ha Bismarck szobrát faragom, hogy a hűség kedveért meglássék csizmáján keresztül is a bütykő, amely esetleg a lábaujján volt, habár kétségtelen tény volna is, hogy lábbelijét mindig így készíté egy ortopéd csizmadia. Ámde ha valakinek vastag orra van és túlbozontos szemöldöke, én elhiszem, hogy egy vékony vonalú görög orr, egy finom ívezetű szemöld jobban állna neki, de mit ér, ha nem hasonlítana az illetőhöz?
Mindezeknél fogva bátran ki lehet mondani, hogy a legszebb festéket az igazság adja a megörökíteni szándékolt archoz. Nem a fotográfus-féle rideg igazság, hanem a művész igazsága.
Végre is gondoljuk meg, hogy egy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? Hiszen az borzasztó volna. Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.
M. K.
Haj, de rég volt az a 18. év, amikor én maturáltam.
Amikor olvastam a témát, felderengett újra, amit régebben egyszer már megírtam:
„Amíg élek, nem fogom elfelejteni a magyar szóbeli érettségimet. Soha más jegyem, mint ötös, nem volt magyarból. Az írásbelim is kiváló lett. „Tanultam” a szóbelire, bár nagyon feszülnöm nem kellett. 28 tételt átfutottam, a 29. tétel Mikszáth volt. Én elővettem, ránéztem, majd azt mondtam magamban, hogy aki nem képes Mikszáthról több órát zsinórban, megszakítás nélkül beszélni, az nem érdemelte meg, hogy négy évig a gimnázium padjait koptassa – nekem pedig ugyan semmi szükségem arra, hogy akár csak ismétlésként is átolvassam. Inkább lefekszem végre aludni.
Másnap, amikor tételt húztam és kinyitottam, majd lefordultam a székről meglátván a számot: 29. Mikszáth… Akkor éltem át először azt az elnémító görcsöt, ami mind a mai napig minden szóbeli vizsgámon társamul szegődik, akár tudom az anyagot, akár nem.”
Pedig Mikszáth varázslatos. Kedves. Színes. Lombzöld és napfénysárga. Félelmetesen forgatagos, egyben mindent elcsitítóan oldó és simogató. Mákonyt adó, szomjat oltó. Mikszáthot csak imádni lehet.
Sokszor megfordult Lajos nevű ősömnél Lompérton és Illyefalván. Szerettek ott, akárcsak Endre. Lehet, ez másoknak nem sokat mond, nekem annál többet.
Ez utóbbinak még pár ideintézett sora is fennmaradt:
… a ház mögött ma is áll a gesztenyefa és az eredeti kőasztal…
"Kedves Lajos bátyám,
köszönöm, hogy betegen is jóságos indulattal eszedbe jutottam. Én is betegen ténfergek itthon. Adna az Isten, megérdemelnők, jobb napokat nekünk. Lila nénit s tieidet csókolom. Én még egy-két hétig itthon maradok, ha kibírom. Talán látni is fogjuk egymást, amit nagyon akarnék. Üdvözöl, ölel hű öcséd
Endre”
Mikszáthot és Jókait Illyefalva jelölte országgyűlési képviselőnek, emléküket tisztelettel őrzik.
Nos, alig merem kimondani, hogy ezek után hogy bukhattam volna meg „Mikszáthból”, ha nem jönnek és fogják meg a kezemet az időn keresztül. Én kívánom, hogy bárki, aki őket választja témaként a megmérettetéséhez, annak igenis sikerüljön a feladat teljesítése, szeresse, tudja és érezze őket.
Remélem, idén mindenkinek sikerül leérettségiznie magyarból.
Ady Endre: E néhány dalban...
E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.
De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.
Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.
E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!...
