folytatás:
Az ébredésre nem emlékszem. És ez a filmszakadás állítólag nemcsak nálam zajlik így. A tesóm (aki elég sok műtétet végez) előre szólt, hogy így fog történni. Csicsikálás után felébresztik az embert, akkor még a torkában van az intubálócső (mert sose lehessen tudni…), aztán, ha minden stimmel, kihúzkodják. Ezt követően megfigyelik, úgy tizenöt percen keresztül (nálam valami nem volt gömbölyű, így háromnegyed órán keresztül voltam az őrzőben). Ekkor kommunikálni kell, beszélni arról, hogy mit és hogy látsz, fáj-e a fejed és mit érzel. Nekem fogalmam sincs, miket mondhattam (sajnos azonban, van elképzelésem magamról). Csak remélni tudom, hogy senkit nem küldtem el sehová, nem voltam közönséges és nem fecsegtem ki a hétpecsétes titkaimat.
A visszakocsikázásra sem emlékszem. Az első emlékképem az, hogy a rendes kórházi ágyamból bámulom a lánykámat, látom kimenni az ajtón, aki visszafordulva puszit dob, integet, és azt mondja: este visszajövök.
Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit, csak ismét sürgős aludhatnékom támadt, mintha azt megelőzően nem azt tettem volna órákon át.
És itt jön játékba a címben említett Karinthy idézet: „Álmomban két macska voltam és játszottam egymással.”
Ugyanis szerintem, megborult az agyam. Nem tudathasadásos, skizofrén állapotba kerültem, hiszen nem két személyiségem volt (hol az egyik, hol a másik), hanem én tudtam, hogy két ember vagyok. Az álom és az ébrenlét határán az egyik a nulla ponttól kicsit pluszban az ébrenlét, a másik pedig ugyanannyira mínuszban az álom felé. Amelyik aludt, az kedves emberekről álmodott (ő maga is túlcsordult a szeretettől) és mosolygott rájuk. Erre a másik (aki elég kötekedő, krakélernek mutatkozott) azonnal odaszólt neki, hogy: „Mit vigyorogsz, amikor alszol? Teljesen hülye vagy?” … és ez nem egyszer, nem kétszer, hanem jó párszor előfordult. Sőt, egyszer az éberebbik morci hangosan beszélt valakivel, amire én, a róka, felébredtem – és nem tudtam elképzelni sem, miért nem lehet csöndben maradni, amikor még aludni szeretnék (mindemellett persze igyekeztem úgy tenni, mintha nem is mondtam volna semmit).
Szóval olyan szürreális volt az egész, hogy azt el sem tudom mondani. Hála az égnek, ez a fennhangon beszélősdi volt az utolsó egyelőre – és remélem, utoljára.
Ámde most már meg tudom érteni a drogosokat. No nem nagyon, csak egy kicsit. Ugyanis a fentebb említettek közül „az”, amelyik tele volt szeretettel, békével, az nagyon jól érezte magát. Ha a mákonyosok ilyen érzeteket élnek át, amikor betépnek, akkor bizonyára „visszavágynak” abba a környezetbe. Azért nem kell ám megijedni, én örülök, hogy túl vagyok rajta és soha nem idéznék elő ilyesmit magamtól, mesterségesen. A szeretetet jobb ébren megélni.
Erősen hezitálok azon, hogy ezt a sztorit elmeséljem-e legközelebb az agyász bácsinak, vagy hagyjam a fenébe az egészet és nyugodjak bele abba, hogy az altatás mellékterméke volt az egész?
Egyszóval, minden nagyon gromek, nekem pedig eszemben sincs hamarosan újra kórházba menni.
Néhány leszűrt megállapításommal majd még jövök…
