Nagyon fogsz hiányozni. A szavaid. A humorod.
Az intelligenciád. Az emberséged. A bölcsességed.
De mindenek előtt a féltő szereteted.
... És ezt már soha nem mondhatom el Neked.
Reményik Sándor: Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Kedves Forumozók:
P. barátunk a topikjában közölte életrajzát és ez adta az ötletet az alábbiakhoz.
Évek óta irogatunk egymásnak, vagy egymás édesanyjának és elfeledkeztünk arról a magától értetődő szokásról, hogy az ember, ha belép valahová, először köszön és csak azután köpködik és nem izél azonnal a szoba közepére.
Azonban nem elég köszönni, be is kell mutatkoznunk, mert illetlen dolog, hogy csak a temetésen, a pap beszédéből tudjuk meg, ki volt, mi volt az illető, akit agyonvertünk.
Így javaslom, hogy minden fórumozó mutatkozzon be, ahogyan azt P. barátunk tette. A legrészletesebben számoljunk be viselt dolgainkról. Ez alól kivételt képeznek a női fórumozók, akik mindössze három kérdésre kötelesek válaszolni: kiféle, miféle, kefél-e?
Elöl járok jó példával és elmondok néhány részletet életemből.
Kezdem azzal, hogy amikor én születtem, nem jeleztek nagyot, messiást hirdető távoli csillagok, de mindenki tudta, hogy zseni vagyok. Zsenialitásom mágikus jelekből is azonnal felismerhető volt, mert pl. akárhogyan forgolódtam a bölcsőben, a köldököm mindig a hasam közepén maradt. Mikor szüleim 12 éves koromban beírattak az első elemibe, már elég érthetően ki tudtam mondani, a mama és papa neveket. Koraérett voltam és azok az állítólagos érthetetlen szavak, amelyeket a továbbiakban kiejtettem, azokról kiderült, hogy kaldeus rendhagyó igék voltak conjunctivus preteritum imperfectum alakban. Elemista koromban fiziológiai és biológiai kutatásokat végeztem, valamint a sexuális élet terén mutatkozó eltévelyedéseket tanulmányoztam. Itt kell hálás köszönetet mondanom a kedves Hédikének, aki szomszédunk lánya volt és nagyon kedvelte idősebb bátyámat. Legelső, korszakalkotó felfedezésem volt, hogy amíg a tyúk tíz tojáson is nyugodtan ül, az emberi nőstény, Hédike már kettőn is ugrálni kezdett.
Ezek után a kezdő tanulmányok után hozzáláttam, hogy életem anyagi bázisát megalapozzam. A Magy. Cs. és Kir. Sóhivatalba két találmányomat nyújtottam be elfogadásra és azok a patenthivatal védelme alatt vannak jelenleg is. Az egyik egy kakukkcsapda. Szüleim és a baráti kör annak idején egyre másra vásárolták a kakukkos órákat és kivétel nélkül, mindenkit halálra bosszantott, idegesített az óránként kiugró kakukk lármája. Félévi megfeszített munka után megterveztem az első kakukkcsapdámat, amely igen elmés szerkezet útján, a kijövő kakukkot elkapta és egyszerűen kitekerte a nyakát. Nem tudtam annyi csapdát gyártani, amennyit a piac ne vett volna fel. Sajnos, az utóbbi időben az állatbaráti társaságok tiltakoznak a csapda ellen, hogy az nem keresztényi megoldás. Most dolgozom az újabb kiadáson, amely a csapda helyett benzinnel locsolja le a kakukkot és egy elmés szerkezet szikrával meggyújtja , így vér nem folyik, amitől irtózik az Egyház.
A másik találmányom ugyancsak óriási sikert aratott és bizonyára mindegyikőtök hálószobájában az ágy alatt már ott van. Ha nincs, vegyétek meg azonnal, ha kettőt vesztek, a harmadikat ingyen kapjátok, amit esküvői nászajándéknak felhasználhattok. A neve: Merda Aequilibrium. Ez egy speciális éjjeliedény, francia neve: bili. Mint tudjuk, a bilinek kívül van a füle, amely a csuklóra erős nyomást fejt ki, amikor színültig telve az ablakhoz visszük, hogy tartalmát az utcára öntsük. Az én bilimnél a fül nem kívül, az oldalán van az edénynek, hanem - bent a közepén, a fenékhez erősítve. Így nincs probléma. Ha tele van, belenyúlva, megmarkolva a fület, játszi könnyedséggel vihetjük az ablakhoz, vagy akár le a lépcsőházba, nem okoz csuklófájdalmat. Kényelmesen vihetjük, akár hosszabb távolságra is. Amellett, reumás csuklók számára a meleg és az iszapfürdő jót tesz. Jelenleg nagy jövőt és sikert remélek, egy tervezés alatt álló, a nők számára készülő, összecsukható, rugós műbanánomnak, amelyen zipp-zár lesz. Egy rántás a zippen és a banán már ugrik is! Kapható lesz regular és king-size méretekben.
Egyetemi tanulmányaimat az első félév után abbahagytam, mert rájöttem, hogy tanáraim, azok a barmok - semmi újat letenni az asztalra nem tudtak. Egyáltalán nem gondolkodtak, anzágoltak, megpróbálták átrázni a hagyományos hun tradiciókon felnövekedett mélymagyar, nemzetfenntartó középosztályt, röviden a: gojt. Így inkább figyelmemet a tőzsdére irányítottam. Kezdeti vagyonomat, a 16 dollár 43 centet hamarosan megdupláztam, sőt megtripláztam. Az így nyert pénzt befektettem egy Rockefeller pénzintézetbe és ettől kezdve hivatkoztam, hogy üzleti viszonyban vagyok ezzel a családdal. Ezzel a referenciával sikerült betársulnom a híres Frank & Stein teasüteményeket készítő vállalatba, ahol én átvettem a plasztik exploziv (Semtex, nem tévesztendő össze a Semen-el) termelési osztály vezetését. Hamarosan önállósítottam magam és beiratkoztam a timbuktui egyetemre, hogy a doktorátusomat a hatodik diplomámhoz megszerezzem. Disszertációmat. "Wagneri elemek a matyó néphímzésekben" címmel írtam meg. Sokan vádolnak meg azzal, hogy nem vettem meg a diplomáimat, csak hazudom, hogy rendelkezem velük. Bizonyítani tudom MasterCard nyugtákkal, hogy kifizettem azokat, és még a forgalmi adót is hátralékosan rendeztem.
Most már nyugdíjban vagyok. Szegény, de becsületes milliomos vagyok és az ország egyik legelőkelőbb nyaralóhelyén pihenem ki az élet fáradalmait. Üzletemet sajnos a legutóbbi los angelesi földrengés elpusztította, de a biztosító minden káromat kifizette.
Mellettem, a másik nyugágyban pihen Rothman Samu, (az újpesti Rothman Zoli kisebbik fia), akinek viszont a tűz pusztította el az üzletét.
Ez a Samu, olyan furcsa ember. Tegnap pl. óvatosan körülnézett, és suttogva azt kérdezte tőlem a legnagyobb elismeréssel a hangjában: "Te, hapsikám, mondd meg nekem bizalmasan, hogyan lehet egy földrengést elindítani?
FRENYÓ BÁCSI......
Az én generációm az elsö olyan generáció, ahol megöregedni valahogy szégyen, ellentétben például apám generációjával, ahol egy 50-60 éves ember, már öregnek számitott és a fiatalabbak elött nagy tekintélynek örvendett. Tiszteltük a kort és különös tisztelet járt az öregeknek, ha azokkal mint középiskolai tanárokkal hozott össze az élet.
Amikor én voltam középiskolás diák, a tizperces szünetekben, a gimnázium udvarán huncutkodo több száz diákot egy felügyelö tanár is sakkban tudta tartani. Visszafelelni, nem engedelmeskedni egy tanárnak, elképzelhetetlen bün és fegyelemsértés volt a szemünkben és történetesen ha valamelyik tanár jól megérdemelten felpofozott , nem mertem elmondni otton, mert a tanárnak abszolute igaza volt és apámtól kaptam volna csak ujabb pofonokat.
Visszaemlékezve diákéveimre, voltak tanáraink, akiktöl féltünk és voltak, akiket nagyon szerettünk. Sajnos, ilyenek a diákok, - akiket szerettünk, azokat kevésbé tiszteltük, azoktól nem féltünk annyira és csinytevéseinkkel néha az idegbaj szélére sodortuk öket. Egy ilyen kedves és az én szememben igen öreg történelemtanár volt, a Frenyó bácsi, akit mi diákok igy neveztünk el. Ha törném a fejem, talán eszembe jutna az igazi neve, de az egész gimnázium, csak Frenyónak hivta és azt hiszem a tanárikar is átvette tőlünk ezt az elnevezést. Lehetett, vagy 55-60 éves és az én szememben rettentő öreg volt. Frenyó bácsinak megvolt az a jó szokása, hogy néha ellankadt a magyarázásban, leült a katedra mögötti székére és néhány percre elszunyokált. Mi fiuk, persze kihasználtuk az ilyen perceket és a szunyokálásból csak a mi lármázásunk ébresztette fel a jó, öreg Frenyó tanár urat.
Szerettem a történelmet és ha történetesen el is készültem a feladott anyaggal, Frenyó bácsin próbáltam ki szuggeráló képességemet. Az volt az öregnek a szokása, hogy nem a noteszából választott ki egy-egy nevet, hanem szemét körbejártatva az osztályon szurt ki valakit és az ment ki a táblához felelni.
Történetesen a francia forradalomról volt szó az elözö órán. Tetszett nekem az anyag, otthon jól elkészültem belőle és a legközelebbi történelemórán, sikerült szememet összeakasztani Frenyó bácsiéval. Pontosan tudtam hónapra és napra a forradalom fontosabb eseményeit, a vezetö politkusok neveit, viselt dolgaikat, biztos voltam benne, hogy brillirozni fogok tudásommal Frenyó tanár ur előtt.
-Na gyere ki Zoltán fiam - mondta. Boldogan mentem ki a dobogora, ő pedig kényelmesen leült székébe.
Elkezdtem a mondokámat, szinte szórul szóra mondtam fel az anyagot, de Frenyó bácsi elszunyókált és láttam, hogy feje lebicsaklott, édes álomba merült. Elbizonytalankodtam, beszédemben, lelassultam, de mit tehettem egyebet? Felmondtam a leckét és amikor befejeztem, csak maradtam állva, ott a dobogon és tanácstalanul néztem az osztályra, amely egyre hangosabban kezdett vihogni.
Frenyó bácsi hirtelen felébredt. Felkapta a fejét és felém fordult. Vörös lett az arca a dühtől,. Rámorditott:
-Mi az Zoltán fiam? Te csak hallgatsz? Neked egy szavad nincs? Te csak állsz, mint borju az ujkapu elött? Mars a helyedre, te ökör!
Lezavart a dobogóról és beirta az elégtelent.
Kedves ... !
Felfigyeltem ama soraidra, ahol irod, hogy addig nem halsz meg, amig a sárkányrepülést ki nem próbálod.
Állitom Neked, nehéz elképzelni pihentetőbb és lelket-testet kielégitőbb tevékenységet, mint az ég és a föld között lenni, bármilyen eszközzel, legyen az sárkány, szabadesés, vagy ejtőernyő. Megszünik azokra a percekre minden, ami gyarló és földi. A föld alattad liliputi, játékvilágnak tünik, el sem lehet képzelni, hogy lenn villanyszámla és lakbér gondok vannak, az egész világ lakatlannak, békésnek és csendesnek tünik. A felhőket testvérednek érzed. Remélem, sikerül ebbe a sportba belekostólnod.
Üdv.
FÉLELEM
Ha valaki azt mondja, hogy nem fél, - elhiszem neki. Ha azt mondja, hogy sohasem félt, hazudik az illető!
Legtöbbször álomnélkül alszom, a legritkább esetben álmodom. Ha azonban álmodom, álmaim mindig szorongóak, kellemetlenek, legtöbbször fel is ébredek rájuk és örülök is, hogy felébredtem és nem kell tovább álmodnom azokat. Pedig nem igazi rémálmokról van szó, de mindig valami nehézség leküzdése elött állok. Vagy hóviharban vagyok, lerobbant autóval, vagy a kulcsaimat, vagy a pénztárcámat keresem, vagy ismét diák vagyok és vizsgáznom kell és hasonló ostobaságokról van szó. Kétségtelen, hogy az álmok pszichologiai jelentések, néha visszatükröznek történéseket, amelyek sulyosan befolyásolták tudatunkat, életünket. Valóban voltak egymást követő évek életemben, amikor állandó életveszélyben voltam és visszaemlékezve erre a periodusra, a mai napig is csodálkozom, hogy itt vagyok és megértem az öregkort. De ez az életmód, amit Gabriel D'Annunzió úgy nevezett "vivere pericolosamente" (veszélyesen élni) , nem mulhat el nyomtalanul tudatunkban, és tudatalattinkban visszatér szimbolikus álmokban.
Illés Sándor irja, hogy a félelem árnyékként követ bennünket egész életünkön át. Olykor előttünk jár, olykor meg makacsul utánunk, de sosem hagy bennünket nyugton. A jelenséggel foglalkozó, a legmélyebb lelki vizekre lemerülő tanulmányok is foglalkoznak a félelem állandó, gyakran megmagyarázhatatlan (velünk született) jelenlétével.
Felmerül a kérdés. Mi az, ami bennünk fél? A testünk fél, vagy a lelkünk fél? Aki fél, az testestül-lelkestül fél. Orvosok tudják jól, hogy ha egy balesetet 100 százaléknak veszünk, a felgyógyulás belőle sohasem teljes. Talán 80-90 százalék, de sohasem teljes.
Valami óvatosság, valami gátlás, valami félelem megmarad bennünk, amit nehéz levetnünk.
Isten, vagy a természet teremthette volna ugyis az embert, hogy nem féljen. De egy normális, jól adagolt félelemre, amit legtöbbször fizikai fájdalom előz meg - szükségünk van a túlélés szempontjából. A fájdalom a testben jelzi a bajt és az ezt követö félelem késztet bennünket arra, hogy orvoshoz menjünk a bajunkkal.
Ismerünk azonban élvezetet nyujtó félelmeket is. Amikor mint gyerekek sikongatunk a hullámvasut zuhanásain, vagy a teljesen átforduló hinta lendületén, vagy amikor nagyon közel megyünk egy mély szakadék széléhez és borzongó kacérkodásba kezdünk a halállal. De ilyen élvezeteket adó félelem, vagy talán gyávaság leküzdése a törékeny sárkányrepülés, ejtöernyöugrás és az alpinista sportok.
Kétségtelen, hogy nyárspolgári mentalitással a fentebb emlitett sportok és a veszélyes életmód őrültségnek tekintendők, de mi az igazi füszer az életünkben? A szürke, kispolgári unalom, vagy az izgató kaland? Akármennyire félünk is, a veszély is rendkivül vonzó, mint valami ellenállhatatlanul szép nő.
Gyökössy Endre irja a félelemről szóló tanulmányában, hogy a Bibliában 365-ször fordul elő az a kitétel, hogy:" Ne félj, én vagyok a te Istened, én veled vagyok!"
De milyen veszélyes lehet az az ember, akin beteljesül ez a bibliai igéret és azt hiszi, hogy neki nem kell félni semmitől!
A vallási révületben, az agymosott terroristák bizonyitják, mire képesek azok, akik nem félnek meghalni és keresve keresik a halált.
Amikor a félelemrõl szólunk, főleg az emberrõl beszélünk. Az állat is fél, de az ember tudja, hogy fél. Születésünk pillanatától halálunkig kísér és kísért az élet ellensége, a félelem. Borzongató szellemességgel irja Erich Kastner:
Lesz-e még jobb,
vagy egyre rosszabb?
Kérdem,
Ám kérdezz!
A véleményem:
az élet - életveszélyes.
HIÚSÁG
Nem tudom, hogy mi lehet az oka, az alapja az emberi hiúságnak. Biztosan okos emberek irtak róla könyveket, én magam azonban soha nem olvastam a hiúságról semmiféle tanulmányt. Érdekes módon, amig fiatal voltam és volt bennem jócskán ebből a tulajdonságból, szinte magátólértetődőnek tartottam és kötelezö magatartásként hódoltam ennek a jellemonásomnak. Most, amikor öregen már nem vagyok hiú, most kezd érdeklődni a hiúság mibenléte, amikor már nem sok értelme van számomra az egésznek. A nőknél egyszerü dolognak tartom, hóditani akarnak a férfiak között. De mi férfiak egymás előtt is hiúk vagyunk, ami talán a nöstényért folyó küzdelem örökségeként maradt vissza? Tény az, hogy az ember ostoba dolgokat hajlandó hiúságból elkövetni. Diákkoromban szenvedélyes tornász és úszó voltam. Késöbb, főleg az úszást favorizáltam. Valahogy kellemesebb közérzetet adott, nem izzadt meg az ember és nem kellett hirtelen eröfesziteseket tenni és egyáltalán semmi veszélyt a medence nem jelentett, a szertornához viszonyitva.Viszont az uszáson belül nagyon imponált nekem a müugrók akrobatikus mutatványai, ahogy a Margitszigeti Sportuszoda magas tornyából szaltóztak be a vizbe. Abban az időben az uszoda szabadban lévő tornya három emeletes volt. Ha éppen üres volt korán reggel még az uszoda és csak egy- két úszó volt a nagy medencében, felmentem a toronyba és megnéztem, milyen érzés ott fent a magasban megállni a deszka végén és onnan lenézni a vizre. Tény az, hogy minden bátorságom elillant. Túl kicsinek találtam lent a négyzet alaku medencét, az volt az érzésem, hogy nagyon könnyen ki tudnék ugrani a medence térségéből és az aszfalton kötnék ki. Dehogy ugrottam én onnét le! Szépen lemásztam a lépcsőn.
Azonban a torony csak nem hagyta békén a fantáziámat. Ha láttam, hogy müugrók érkeztek az uszodába, én is odasiettem a négyzet alaku toronymedencéhez és csodálattal néztem őket, ahogyan ugrottak, - bátran és könnyedén.
Történt egyszer, egy korai szép vasárnapi reggelen, hogy ismét az elsök között érkeztem az uszodába és a torony csak nem ment ki a fejemből, birizgálta a fantáziámat.
Felmentem a legfelsöbb emeletre és kisétáltam a deszka végére. Amikor lenéztem a vizre, nemcsak a veszélyesnek látszó kis medencét láttam, hanem legnagyobb rémületemre azt is, hogy néhány lány is érkezett a viz széléhez. Az egyik, aki még távolabb volt a medencétől, futni kezdett a többihez, hogy ő is tanuja legyen az ugrásnak. Én ott álltam fent és néztem le rájuk, ők meg arcocskájukkal várakozóan néztek fel rám. "Innen visszaút nincsen" - gondoltam magamban kétségbeesve. Innen, csak a levegőn keresztül kerülhetek le az édes anyaföldre. Hogy a várakozó lányok elött, én a lépcsőn másszak le, az ki volt zárva.
Amikor késöbb olvastam az Anabasist, néhány ezer görög harcosnak a sorsát, akik ellenséges területen partraszálltak és vezérük felgyujtatta a hajókat mögöttük, - hogy visszaút nincs, azok a görögök érezhették azt, amit én éreztem a torony trambolinján. Hátramentam vagy két métert, aztán két kisebb, majd egy nagyon ugrással, ahogy azt a müugróktól láttam, a trambolin feldobott a levegőbe. Lábaimat összezártam, fejemet a két karom közé bujtatva, meghajlitott derékkal zuhantam lefele. Valószinüleg, elég jól sikerülhetett az ugrás, mert hasamon nem éreztem különösebb fájdalmat és nagyobb csattanást sem hallottam, amikor a vizbe értem. Amikor felbukkantam a vizből, néhány karcsapással kiusztam a szélre és kiugrottam a vizből. Nagy, fehér törüközömmel dörzsöltem magam és félszemmel a lányokat figyeltem, hogy nevetnek-e vajon? De semmi ilyesminek a jelét nem láttam. Egy szeplösképü, vöröses kis fruska odasétált hozzám és azt mondta: "Szépen ugrottál. Mondd nem félsz olyan magasból leugrani?
Csodálkozással a szememben kérdeztem vissza: Én? Félni? Mitől?
