ÁLOM

Nehéz napom volt, ideje lesz kicsit csicsikálni. Holnap nem kell robotolni. Ünnepelünk. Mit is? Állami ünnep? Vallási ünnep? Mindegy. Nem megyünk dolgozni. Helyette kifekszem a napra, mert sárga vagyok az irigységtől, ha a barátnőmre nézek. Ő már ma is rézbőrrel jött haza a birtokról, holnapra már kreol lesz, pár nap múlva, meg mint a néger. Muszáj tennem magammal valamit. Ezt a felsőbbrendű fehér bőrt viselni nem az igazi. Beszélni róla, kérkedni vele, no, az igen. Az teljesen más.

Lefekvés előtt megiszom egy kis pohár vörösbort. Dél-afrikai. Hiába, tudnak ezek a bokszosok. Elálmosodom. Pillanatokon belül már pereg is a film...

Álmomban kék vagyok. Nem világoskék, nem sötétkék, kék. Talán egy mikulányi enciános beütéssel. Semmiben sem különbözöm a többi földlakótól. Amióta cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy a Nagy Lujzi egyik nyakláncának valamelyik gyöngyszemén élünk, mindenki számára elfogadottá vált, hogy azonos világnézettel kell bírnunk. Az én kiskönyvembe is be van írva a megfelelő rovatba (mint mindenki másnak), hogy vallása: „zsidrefkatáns pro lujz”. Csak azért volt szükségünk rá, hogy megkülönböztessenek azoktól az élőlényektől, akik a Szíriuszról jöttek. Ők is kékek, nekik is ez a vallásuk, csak nekik nincs beírva. Utálnak is bennünket miatta, mert így mi életünk folyamán több tintába kerülünk. Holnap ünnepelünk. A Nagy Lujzi Napja lesz, február harmincötödike. Ez a hónap a negyedik az évben. Negyedik a nyolcból. Félévforduló. Napéjegyenlőség. Delelőkor általános mulatozás. Ekkor mindenki számára kötelező megházasodni. Azt vesz el és ahhoz megy hozzá mindenki, akit akar és akihez akar. Napnyugta előtt ugyanis kötelező válóperi tánc következik. Elválni is muszáj. Ez valami őskövületi kultusz – még abból az időből, amikor állítólag országok és határok is léteztek a bolygógyöngyön, – de legalább buli van. Ekkor személyi számot is cserélünk egymással. Könnyen megtehetjük, hiszen mindenkié kivétel nélkül három egész tizennégyszázaddal kezdődik. Idén valamivel több lesz a kaja, mint tavaly volt. Valaki elnézte a postázást és kicsit több élelmiszer került a száraz éghajlatra, mint az szükséges lett volna (ezt a környéket a réges-régi leírások alapján azt hiszem, Etiópiának hívták). A frigóik tele vannak, nincs már hová tenniük a felesleget, hát most visszaküldték.

 Csrrrrrrrrr...

Mi a fene? Hol vagyok? Ja, csak a mókuskerék-gyorsítóm. Lassan felkelek és kimegyek megfürdeni. Amerikai fogpaszta, francia arckrém, velencei tükör. Az utóbbiba belenézek. Egy zöldes szemű, vörös hajú, fehérbőrű, magyar nőci néz vissza rám. De kár. Már azt hittem, pusztán EMBER vagyok.