A legenyhébben szólva is furcsa tisztálkodási szokásai voltak a tizenhatodik, tizenhetedik, tizennyolcadik század embereinek, akár földművesről legyen szó, akár uralkodóról. Hogy mi a közös bennük? Leginkább a mosakodás elhanyagolása, szélsőséges esetben elhagyása. XIII. Lajosról például tudjuk, hogy bár összességében nagyon figyeltek az egészségére, először életében hatéves korában mosták meg a lábát!
Az uralkodó később, palotájának építésekor azonban már gondolt a fürdőszobára is, és egy gyönyörű márványkádas szobát varázsoltatott magának. Pontosabban vendégeinek, de nekik sem használati okokból. A fürdőszoba különlegességével egy volt a palota látnivalói közül, ide is bevezették a látogatót, mint bármelyik szalonba, hogy megcsodálhassa.
XIV. Lajos sem volt nagyobb tisztaságmániás mint elődje, írott forrásból tudjuk, hogy 1665-ben mindössze egyszer fürdött! Ezen kívül mindössze arcát és kezeit mosta meg minden reggel, testének más tájait nem! A fürdést egyébként sem tartották egészségesnek 17-18. század tudósai a kádat csak mint gyógyászati segédeszközt használták.
A hölgyek sem voltak különbek, bár már ekkor is akadt egy-két asszony, aki fontosnak tartotta a tisztálkodást. Mégis, a nők többsége ugyanolyan mocskos lehetett, mint ura. Abigail Adams, az USA második first ladyjének leveleiből az derül ki, hogy annyira nem törődtek a ruhájuk tisztaságával, hogy amikor egy kutya a földre vizelt a szalonban, az egyik hölgy a saját ruhájával törölte fel.
A korabeli emberek túl szemérmesek sem voltak. Marseille-ről például feljegyezték, hogy az illemhelyek a háztetőkön (!) voltak, így nagy esőzések után érdekes látványt nyújthatott a város.
Az ilyen intim tevékenységek problémát okoztak még a nagy palotákban is, ahol mivel nem voltak wc-k, ezért éjjeliedényeket használtak. Azonban a rendelkezésre álló 200 edény közel sem volt elég a palotában tartózkodó 2000-2500 embernek. Így nem csoda, ha mindenki ott könnyített magán, ahol rájött... a szalon sarkában, a folyosón...
Ebben az őrült melegben egy mámor utazni a tömegközlekedési eszközökön. Verítéktől cuppogó emberek, meleg, összedörzsölődő testek, gyűrött ruhák. Azt hinné az ember, hogy ez fokozhatatlan.
Pedig elég nagyszámú magyarhoz, itt, a 21. században sem jutott el a hír, hogy a szappan csodákra képes. És nem a sziszegős fajta, amit flakonból fújkálunk ki – fenéken billentve vele az ózonpajzsot – hanem az a kis kompakt, ami vízzel érintkeztetve kölcsönhatásba lép és őrült módon elkezd csúszni és habzani. Ha mindehhez a bőrünkön biztosítunk neki játéklehetőséget, feloldja a magunkból kipréselt emberi zsírmányt. Aztán már csak le kell öblíteni. Nem olyan komplikált folyamat, mégis, mintha sokan rettegnének tőle. Mintha félnének, hogy elkopnak, netán feloldódva ők is eltűnnek a lefolyóban. Inkább literszámra locsolnak magukra borzalmasnál borzalmasabb parfümhektókat, rétegesre zselézik a hónaljukat, megvédve a fáradságos munkával beindított erjedési folyamatot.
Sokan már korán reggel ilyenek. Felszállok a buszra és imádkozom a Jóistenhez, ne nagyon ásítsanak köröttem, mert tuti, hogy nem mentol illatot fogok érezni. Iszonyodom, ha közel kell állnom némelyik, a székben kényelmesen elhelyezkedett utashoz, mert a kapaszkodó a fejénél van. Nevezetesen a hajánál – és a jó szülő mamája biztosan még úgy tanította, hogy a heti (kétheti) egyszeri hajmosásnál gyakoribb zsírosítja a fejbőrét. Hogy már most is kilóra ki lehetne mérni, az nem zavarja őket. Savanyú szagú ingek, pecsétes nadrágok. Viszont a legújabb típusú mobiltelefonokat rángatják elő a zsebükből, a legvcsiliviribb zenélő füldugóval szigetelik el magukat a hallható világtól.
A napokban le kellett szállnom a buszról. A nap végén, hazafelé igyekezve szuper mázlistának éreztem magam, hiszen ülőhelyet kaptam az árnyékos oldalon. Mit tesz ilyenkor az ember lánya? Szemlélődik. Nézegeti a fel és leszálló utasokat. Egyszer aztán, a Szabadsághíd pesti hídfőjénél felkapaszkodott a lépcsőn egy hölgy. Csinos kis fodros, nyári ruhácskát viselt, amolyan pókhálószerű anyagból készültet, mélyen dekoltált, ujj nélkülit. Ahogy mellém ért, úgy gondolta, megkapaszkodik – és átnyúlt a fejem fölött lévő rúdhoz. Nos, akkor ért el a mámor, aminek emléke még most is görcsbe rántja a gyomromat. Azon túlmenően, hogy dús hónaljszőre úgy hatott, mintha Tina Turner rejtekezne ottan, olyan szagot árasztott, ami egyszerűen csípni, marni kezdte a szememet. Ammónia. Mustárgáz. Napalm. Megpróbáltam két kezemmel elrekeszteni az orromat a külvilágtól és csendben agonizáltam. Alighogy átért a busz a híd túloldalára, már pattantam is és vágtattam a kitáruló ajtó felé. Azt hiszem, ha valaki elállta volna az utamat, hát azon keresztülgyalogolok.
Kíváncsian várom, mikor kezdik el reklámozni, hogy a tisztaság célszerű egészségmegőrző eszköz, az izzadságot oldja a szappan és a víz és nem kell semmiféle intelligenciával rendelkeznie a mosópornak ahhoz, hogy a ruháinkat frissen tartsuk vele, egyszerűen csak használni kel, és kész?
