Embermesék rókaszemmel

Reggel a Ferenciek terén elém állt egy ismeretlen nénike és kérdőre vont:
- Most mit szól, kedveském, minek ez a sok pavilon – a templom előtti könyvesekre gondolhatott – már az egyház is pazarol? Ott a sok könyvesbolt, az épp elég lenne. Egyébként nem tudom mire vélni ezt a tegnapi napot sem. Mit keres a püspök úr az áruházakban és ott kérdezi az embereket? Gondoltam, megkérdezem majd egy magamnál tanultabb valakitől, hátha az majd megmagyarázza nekem.
Megtisztel, hogy rám gondolt, tőlem várta a megfejtést választ, ám én bizony egy hangot sem értettem az egészből (de legalábbis komoly szövegértelmezési problémáim adódtak). Aztán folytatta:
- Maga hol dolgozik? - Miután megmondtam, csóválni kezdte a fejét.
- Egész napos bezártság. Nem embernek való. Magának pláne nem. Szeretem az igaz embereket. Ahogy a szemembe néz és nem a földre, vagy a házakra.
Én viszont csak annyit tudtam mondani, hogy jön a busz, nekem most mennem kell. Erre megsimogatta a karomat és kuncogva a vállamhoz hajtotta a fejét. Mikor fölszálltam a buszra, puszit dobott és addig integetett, amíg csak látott a kigördülő járművön. Visszaintegettem. Ettől valamiféle gyerekes öröm terjedt szét a vonásain. Boldognak látszott. Mosolyogtunk mind a ketten és csoda tudja, mitől, de könnyebb lett a szívem. Lehet, hogy mégis vannak angyalok. Még ha egy szót sem értünk abból, amit mondanak nekünk.