Amikor reggel csöndben szeretnél ügyködni, de minden kiesik a kezedből. Amikor búbig beszappanozva állsz a fürdőkádban és elmúlik a meleg víz. Amikor az arckrémedet nyomod a fogkefédre és amikor mindezen túlesvén – habosan, illatosan, frizura belőve – kimész az utcára, ahol a nyakadba szakad az eső és esernyőért vissza kellene menned a lakásba (de nem teszed, mert egyszer már visszamentél, amikor megnézted, hogy vajon kihúztad-e a konnektorból a sütővasat – persze, hogy ki – és ennek következtében már tetemes késésben vagy). Így aztán a bankba sem jutsz el, pedig már köröznek körötted a kutyák, hogy le tudjanak pisilni a csóróságod miatt. Ez a mai, egy ilyen nap. Ráadásul mindenki morcos, pedig akár halálra is röhöghetnék magukat rajtam.
„Hogy a Mária hordja rá a dögöt!” – tolult ajkamra apukám kedvenc káromkodása, amit olyankor alkalmaz, amikor issszzzzzonyúan dühös.
Erről aztán eszembe jut, hogy ez a nap eddig még mindig nem körözte le azt, mint amikor még egy régebbi munkahelyemen dolgoztam. Elmesélem, jó? Legalább addig a saját önbecsülésemet sem döngölöm földbe, amíg azt hiszem, lehet ez még rosszabb is:

Nagyon korán értem be a munkahelyemre, mert összegyűltek az intéznivalóim és a nagyfőnök is megfenyegetett egy látogatással. Eléggé feszített volt a tempó, mindenki lázasan ügyködött, majd eltűntek, magamra hagyva engem az irodában. Az egyik titkárnő a város másik felében volt kisegíteni, a másik meg már korábban megkért, hogy délben elmehessen, mert egy fontos programja volt. Az üzletkötők pedig jönnek-mennek, mint a távirat. Persze, csináljátok csak a dolgotokat – mondtam én, de mire a mondat végére értem, már csak a kondenzcsíkjukat leshettem. Ücsörögtem tehát és amíg vártam a „nagy fehér” beígért látogatását, olvasgattam - és hogy mindezt kényelmesen tehessem, kiléptem a kényelmetlen tűcipőből. Mivel egyedül voltam, gondoltam, most nem lát senki, rágyújtok egy cigarettára (akkor még rendszeresen dohányoztam). Szereztem is hozzá egy befőttesüveg tetőt, hamutartó gyanánt. Két slukkot szívtam a parázsló rudacskából, mikor rájöttem, innék egy kis vizet. Kimentem hát a csaphoz, és hogy jó hamar lehűljön a víz, megnyitottam és erős sugárban elkezdtem folyatni. Ekkor csöngettek. A bejárati ajtóhoz rohantam – tudtam, hogy ez nem a várt főember, mert neki van kulcsa – hogy beengedjem a türelmetlenkedőt. Nos, a bejárati ajtónktól kb. két méterre volt a ház üvegajtaja, amit szintén nyitni kellett. Láttam, hogy ott állt az egyik kollegina, telepakolva dossziékkal, papírokkal és minden más kacattal. Gyorsan indultam hát, hogy mielőbb megszabadulhasson a pakktól. Hogy nehogy véletlenül bezáródhassék mögöttem az ajtó, a lábtörlőt rádobtam a küszöbre. Már félúton voltam, amikor hallom: „CSATT”!!! Lábtörlő ide, de sokkal inkább oda, az ajtó számára nem volt leküzdhetetlen az akadály és bizony úgy becsukódott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez, ugye, mondanom sem kell, egy olyan ajtó, amin csak belül van kilincs, kívülről csak kulccsal nyitható. Illetőleg lett volna nyitható, hiszen a kulcs bent sziesztázott az íróasztalomon. Az, az egy darab kulcs, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre állt volna. A kolleginát beengedtem, aztán ketten bámultuk a nyílászárót. Szemmel verésünk nem volt hatással, ki kellett valami mást találni. Talán, bemászhatnék az erkélyen, ha nem kétszintes lenne az épület ott, ahol az van, merthogy a mesterek domboldalra álmodták a házat. Egyből eszembe jutott helyrehozhatatlan mulasztásom, hogy az elmúlt negyvenegynehány évben elfeledtem „tapadókorongra gyúrni”, másképp meg elég körülményes lenne a falmászás. Bár, amilyen passzban voltam, valaki azonnal lelt volna egy kis rovarirtó sprayt és lefúj vele. A kollegina megkövülten, én mezítláb álldogáltam és oly sok dehonesztáló jelző jutott az eszembe, hogy abból gyűjteményes lexikont lehetett volna hirtelenjében összedobni. Ekkor szólalt meg a drága, hogy nem kellene-e inkább a lábtörlőre állnom, mert meg fogok fázni. Arra, ami belül van és épp csak a sarka lóg ki? – kérdeztem tőle. Rám nézett és láttam, hatalmas igyekezettel próbálja ezt az infót a helyére tenni az agyában. Mivel csak nála volt telefon (amiben nem voltak benne a nekem kellő telefonszámok), elkezdtük nyomkorászni a gombokat, hátha az újkori technikai rózsafüzér kisegít bennünket szorult helyzetünkből. Az elkéretőzött titkárnő persze, kikapcsolva, a másiknak meg nem tudtuk a számát fejből. Nagy keservesen mégis elértük, ügyelve arra, hogy azok az emberek, akik segítettek hozzá eljutni, ne sejthessék meg mi történt, mert valószínűleg félrenyeltek volna mindent a röhögéstől. Igen ám, de mivel ő akkor nem nálunk dolgozott (mint már említettem, máshol segített ki) így ezt a kulcsot minek is vitte volna magával? Sebaj, volt a válasz, majd kocsival elugrik hozzá a kollegina, hazamennek és felveszik a kulcsot. Az egész nem lesz több másfél óránál. Legfeljebb kettőnél. No, ezt megbeszéltük, gondoltam, amikor is az én egyetlen, napba sütő kedves szőkeségem megszólalt, hogy mivel neki fontos tárgyalása lenne, már nem jönne vissza. Oké, válaszoltam, de akkor ügyes légy, helyesen magyarázd el az útvonalat, hogy a kulcs egyedül is idetaláljon. (Mi tagadás, ezzel megint okoztam neki némi fejtörést.)
Mikor mindezen túl voltunk, leültem az előtér kőlépcsőjére és rágyújtottam az alamizsna cigarettára, amit hátrahagyott a baba, hátha szükségem lesz rá. Ebben a pillanatban hasított az agyamba a bent hagyott, égő másik. Ha kis mákom van, felgyújtja az irodát. Akkor majd jól kijönnek a tűzoltók, nekik van szép hosszú létrájuk, amiről be tudok majd mászni az erkélyen. Azonban lelohadt a lelkesítő távlat képzete, amikor az is beugrott, hogy semmi nem lehet tökéletes, hiszen az égő irodát bőven el fogja oltani az a víz, ami azóta már valószínűleg áradásszerűen ömlik túl a csap peremén. Mi tagadás, kicsit magamba roskadtam. Hallottam, közben eszeveszetten csöngtek bent a telefonok. Csak abban bíztam, hogy a nagyfőnök próbálná jelezni, hogy nem tud jönni (így volt), miközben kimondhatatlanul dühös, amiért nem veszi fel senki a készülékeket és vörös a feje.
Idáig jutottam elmefuttatásommal, amikor leszakadt az ég. Átláthatatlan esőfüggöny zárta el a kilátást. Ez jó! Van még ötleted, Uram? – kérdeztem a lépcsőház plafonját bámulva, hiszen világosan láttam magam előtt az otthoni fogason lógó esernyőmet, amit reggel, nagy igyekezetemben nem vettem magamhoz. Közben kijött a szomszéd bácsi és csodálkozva kérdezte végignézve rajtam, hogy „netán valami baj van, igazgató asszony”? Á, dehogy! – mondtam neki – csak kicsit ücsörgök itt, relaxálgatok, láthatja, a cipőmet is levettem és csodálom a természet legyőzhetetlen gyönyörűségét. Azért, ha valamire szüksége van, vízre, elsősegély csomagra, csak szóljon nyugodtan – felelte ő – miközben kulcsra zára a lakását és kiment az épületből. A hülye meg én vagyok.
Jól számoltam, másfél óra múlva megérkezett a kolléganőm és közölte, hogy lemondta a megbeszélését és elhozta a kulcsot.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, igazából az nem volt az én napom, pedig az iroda nem gyulladt föl és a víz is valami csoda folytán a csapban maradt. Úgy tűnik, ennyi már odafönt, a „Nagy Machinátornak” is sok lett volna.