Szóval, megdöglött az akkori számítógépem. Ilyen esetben - mint mindig - az én jó volt osztálytársamat hívtam föl, hogy segítene már rajtam. El is jött, javított, szétszedett, összerakott, majd elhozta otthonról a saját gépét is, alkatrészeire szedte, az enyémbe belerakta a jókat, ő meg vihette a roncsot. Karácsony másnapja lévén csak azt kérte, ha nem bánnám, kicsit együtt lenne a családjával. Nagy kegyesen megengedtem. Azért mondta, ha bármi baj van, azonnal hívjam, majd segít.
Másnap baj lett. Nem indult el a gép és én internetezni vágytam. Mit nekem karácsony, mit nekem családi béke? - no de mégis, ha már volt egy informatikustanonc ismerősünk, aki épp nálunk lappangott, hát megkértem őt, nézne már bele a masinába. Nem boldogult. Hiába, Kricsi pótolhatatlannak bizonyult. Előkapartam hát a mobilomat és mondtam a srácnak, hogy most szépen hívjon fel egy számot, ahonnan majd megkapjuk az útmutatást, mit kell tennünk. A srác telefonált egyszer - majd lenyomta, hogy: "téves". Aztán telefonált másodszorra ... harmadszorra pánikszerűen szakította meg a vonalat ... aztán hozzám fordult: "Biztosan ekkora a baj?" - kérdezte meredt vonásokkal nézve rám, mintha az őrület csillogását lesné a szememben.

No, igen. Én a mobilomból diktáltam neki a számot, ahol is - mert mindkettőnk ugyanannál a szolgáltatónál volt -, nem kellett bepötyögnöm az előhívót. Diktálás közben pedig mindez eszembe sem jutott. Maradt tehát hét szám, ami ugye, egy normál, helyi, matávos budapesti számnak felt meg. Azt sikerült felívatnom az én jóságos tanácsadó Kricsim helyett a sráccal, aki meghallván a hívott fél bejelentkezését, nem tudta mire vélni az egészet. A bemutatkozó neve ugyanis így hangzott: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar…