A fiú kirohant az ajtón, le a lépcsőn, ki a járdára, futott, aztán az ablaknál lassított. Futtában bekiáltott a csukott ablakon: „Kaptál?” Úgy tűnik, bentről igenlő válasz érkezett, mert a fiú megállt és elmosolyodott. „Milyent?” – kérdezte, és a bent lévő egy-két szavától felcsillant a szeme. „Szóval elhoztad? Remek. És pont olyan, amilyenről beszéltünk...” – áradt belőle az izgalom. Úgy tűnik, a bent lévő magatartása megnyugtatta, minden tökéletes rajta. A fiú remegett. Azonnal látni akarta. „Szóval elhoztad” – csak ennyit tudott mondani. A bent lévő hosszasan magyarázott, a fiú le sem vette szemét az ablakról. Ivott minden szót, ami bentről jött. „Csodálatos... én mondom, fantasztikus. És itt van most nálad? Á, persze, otthon...” – mondta a fiú kissé csalódottan. „Azt hittem, most magaddal hoztad” – tette hozzá mintegy mentegetve előbbi hanglejtését. „És melyik fajta?” – érdeklődése és izgalma csak fokozódott. „Ohohohó!” – kiáltott fel, majd szégyenlősen körülnézett, hiszen mégiscsak kint van az utcán. „Szóval az az, amelyikről beszéltünk. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem!” – ezeknél a szavaknál kipirult az arca, szemei kikerekedtek, kezét görcsösen szorította a farzsebére. „Szóval elhoztad. Nagyon örülök.” Újra a bent lévő vette át a szót. Sokáig beszélt, a fiú zavart lett. Láthatóan nem értette, mit jelentenek a bentről jövő szavak. Kezét kivette a zsebéből, rosszat sejtve felemelte, majd megsemmisülve a föld felé ejtette egész karját. Halálsápadt lett, arcából kifutott a vér. ”Az nem lehet!” – mondta alig hallhatóan, csak úgy magának. A bent lévő megzörgette az ablakot. A zajra felriadt, és hangosabban elismételte: „Nem lehet igaz!” A bent lévő megint hosszasan magyarázott, és a fiú arca visszanyert valamit az iménti pírból. „Ja, hogy csak majdnem! Már azt hittem... Hála istennek, hogy mégsem! Nagyon megijesztettél.” A bent lévő elejtett valamit, ami hangos csörömpöléssel atomjaira hullott szét. „Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte a fiú vidáman. – Az egész tálcát a padlóra! Hát ha egyszer minden rendben... Különben is nekem lenne okom rá, hogy idegeskedjem, hiszen mégiscsak az én ötletem, az én címem, ugyebár...” Bentről furcsa zaj szűrődik ki. A bent lévő az üvegdarabokat söpörgeti, majd egy zuhanás – a szilánkok a vödörbe kerültek. Egy teljes percig csend van, egyikük sem szól. A fiú arca ragyog, mint a gyémánt, szétveti a büszkeség. Végre megszerezte! A bent lévő újra megzörgette az ablakot, a fiú unottan figyelte, mintha a bentről jövő információk már semmi újat nem tudnának, éppen ezért nem is érdekelte a bent lévő hosszas monológja. Egy szónál azonban felkapta a fejét. „Hogyan? – szemeit kidüllesztette, mint a békák, amikor feszülten figyelik zsákmányukat. – Hogy mondtad? Attól félek, valamit félreértettem. Hogyhogy nem adod nekem? Hiszen az enyém! Különben is, téged azelőtt nem érdekelt az ilyesmi!” A fiú teljesen kikelt magából, az sem zavarta, hogy az emberek mind őt figyelik. „Nélkülem meg sem tudtad volna szerezni!” – ezek a szavak mintha valahonnan messziről, egy fuldokló szájából jöttek volna. A bent levő hallgatott, a fiú viszont tajtékzott. „Neem, barátom, neem – üvöltötte –, ezt nem mered megtenni! Nem lehetsz ilyen aljas, ilyen utolsó aljas...” Levegő után kapkodott, a megfelelő szavakat kereste, de egyik sem volt elég sértő, egyikkel sem tudta kifejezni mélységes megdöbbenését, megvetését, mérhetetlen csalódását egy olyan emberben, akit a barátjának tekintett, akinek teljesen kiszolgáltatta magát, akivel legbenső titkait megosztotta. Egy szót sem talált, ami elég meggyőzőleg hatott volna, de pillantása szikrát szórt. Ölni tudott volna a szemeivel. Hosszú percekig állt így ökölbe szorított kézzel. Álmai a porba omlottak. Amit eddig fontosnak tartott, elfelejtette, most egyszerre üresnek érezte magát. Agya tompán mozgott, nem gondolt semmire. Tudta, hogy nem tehet semmit. Mit is tehetne? Hogy bizonyíthatná, hogy az övé? Legszebb álmai, legmerészebb fantáziálásai tárgya! Ami negyedóráig az övé volt, bár még csak meg sem nézhette közelről, meg sem érinthette. Ki hinné el, hogy mennyire lesújtotta a csalódás? Aztán magát hibáztatta. Miért nem ment el érte személyesen! Ilyet máshol nem talál, soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom... Vagy ha mégis, az már akkor sem ugyanaz lesz. Elfordult az ablaktól. Gépiesen elindult abba az irányba, amerre az imént még annyira sietett. Bár már cseppet sem volt fontos számára semmi. De azért ment, mert a parancs ott dübörgött az ereiben: menni kell előre, akármi is történt, folytatni kell a megkezdett utat – a halálig.
(m.e.k)