Szél úrfi ébresztett, be akart jönni az ablakon. Ám vagyok én egy Júlia?
Az utcára érvén azonban gyönyörűen zöldellő fűvel, rügypattantó fákkal és ordítozó madársereggel randevúzhattam. Az orgonabokron már 3-4 centis virágocskák feszülnek a napfénynek, a mandulafák menyasszonyi csokornak jelmezelték magukat és nemsokára a szilva- és almafák is díszbe öltöznek. Pedig még csak március idusán járunk. Idén is korán jön a tavasz, de vajon a méhecskéket ébreszti-e valaki?
Gyermekkoromban – a múlt században – még májusban, anyák napja környékén bontottak szirmot az orgonák és íriszek. Óbudán, ahol felnőttem, tele volt a kert és a kerítés alja velük. Persze, a szomszédé mindig lilább és kékebb volt, így természetes, hogy jól nevelt gyerekhez méltóan lopni jártunk. Főleg ballagás idején, amikor az osztályokat kellett díszíteni. A bibi csak az volt a dologban, hogy a szomszéd kölyök is hozzánk hasonló hitet vallott, így előbb-utóbb a mi kertünk is lekopaszodott.
Mostanában viszont minden előbb virít. A nénikék az aluljárókban kis kaskákból kínálják az aranyeső- (tudom, arany vessző, de ez most nem zavar) és ibolyacsokrokat. Hála Istennek hóvirágárussal nem sokkal találkoztam idén. Akivel mégis, az leginkább hagymástul, tejfölös pohárkába ültetve kínálta a portékáját. Gondolom (vagy remélem), a saját kertjéből származott a növényke. Igaz, szerintem így sem kellene learatni, mert biztos vagyok abban, hogy többnyire nem kertészek vásárolják meg, így a kis tavaszköszöntőnek elég csekély esélye marad a túlélésre.

Lassan ki kell látogatnom a Hajógyári szigetre is. Ilyenkor felmérem, mennyi kárt tettek az elmúlt esztendő óta kölyökkorom vadonjában a mai tulajdonlók.
A sziget tövében nőttem föl. Akkor még vadregény volt, ősfák, bokrok, szépséges ritka virágok és egy belső tó a közepén, ahová apámmal pecázni jártunk. Csak a déli csücskön volt egy kis matróz kocsma, az hordozta a civilizációt, meg a hídnál a csónakház. Gyönyörű volt. A legszebb éveim emlékeit őrzik. Mára a tizenkilenc huszadát kiépítették. Fesztiválközpont, lovarda, minigolf, étterem, disco, jajdemacsóvagyok-pálya, vízisí, valamint az Álomsziget kft. tulajdonolta sokféle ez meg az.
Néha még mindig kimegyek egy kis nosztalgia morzsáért - de már nem lelem. A tavacskát feltöltötték és mostanra az eperfákat is kivágták. Van helyettük aszfalt és tujasor. Meg bennfentes nyaralók. Vajon hogyan kaptak építési engedélyt? Netán Tarlós úr félre nézett? Vagy tán "leszóltak" neki?
Ám, ami a legjobban fáj, az a szemét. Valamiféle virtusból a fákra dobált, zsinóron lógó pet palackok, sörös dobozok mázsaszám, civilizációs antilebomló melléktermékek. Tampon, koton, hátizsák, félcipő rakáson. Persze, mindez a még megmaradt erdős részen. A "megműveletlen" egy huszadon. A fekete mókus és az örvös galamb a még szét nem bombázott, a szigorúan védett ligeti csillagvirág a még meglévő zsebkendőnyi lakhelyén.
Évről-évre, fesztiválról-fesztiválra, egyre nagyobb a szeméthalmaz. A fiatalság mulat. Ha pedig nem, akkor a privatizálók rombolnak építkeznek. Szállodákat, vigalmi negyedeket, gőzkieresztő, drága létesítményeket terveznek és valósítanak meg.
Valahogy nem nagyon hiszem, hogy azoknak a gyerekeknek, akik jachttal érkeznek a szállodába és nézik, hogy az anyjuk hogyan kaszinózik és az apjuk "vigad" a megfelelő negyedben, annak a sziget a gyerekkort jelentené. Sőt! Tartok tőle, hogy azon szerencsétleneknek nincs is olyan. Csak sok-sok pénz. Pedig akadhat, amit nem lehet megvenni. Ellenben szinte mindent lerombolhatnak.
Most mondhatnátok bölcsen, hogy ilyen a világ, ez a haladás, nyugodjunk bele, mert kétszer ugyanabba a folyóba... stb., ám én mégis cirkuszolok. Mert mást nem tehetek. De senki ne higgye, hogy ez nekem így jó. Még akkor sem, ha mások tojnak minderre. Addig ordibálok, amíg van hangom. Talán mégis lesz valaki egyszer (mint ahogy a mese is mondja) és a kutyaugatást (rókavonyítást) meghallják odafönn.