Embermesék rókaszemmel

Mária, mint minden hónap utolsó szombatján, ezen a napon is a bolhapiacot járta. Bevett szokás volt ez már nála, amióta elkezdte a régi tárgyakat gyűjteni. Sikeres nő volt, szép jövedelemmel, megengedhette magának ezt a szenvedélyt. Volt kedvenc antikváriuma, régiségkereskedése és ez a kis piac az isten háta mögött, ahol ritka kincsekre bukkanhatott. Miközben árustól árusig nézelődött, a gyermekkora járt a fejében. Az az idő, amikor még végtelen nagy szegénységben éltek. Akkoriban a régi, mások által megunt, levetett, kidobott darabok még nem a hobbyt, a luxust jelentették az életében, hanem a nincstelenség kényszerítette közéjük.

A piac egyik sötét, eldugott zugában egy fehér szakállú öregember ült ócska, szakadozott kárpitú foteljében és régi anzikszkártyákat nézegetett. Mária melléállt, úgy szemlélte a vevőcsalogató portékákat. Egyszer csak megakadt a szeme az egyik sarokban egy poros képkereten. A benne lévő kép egy már elsárgult, málladozóan szakadozó, víz áztatta gyermeki rajzot fogott körbe. Mária szíve nagyot dobbant. Visszaemlékezett arra a napra, amikor anyák napjára – úgy hétéves lehetett akkoriban, – mivel ajándékot venni nem tudott, egy képecskét rajzolt. Édesanyja só-liszt gyurmából készített hozzá keretet, amire fákat, bokrokat, hegyeket és völgyeket is mintázott. Még puha volt a massza, amikor kitették a napra száradni. Akkor nyomódott bele a mama balkezén lévő hüvelykujjának nyoma, ami még száradás és lakkozás után is jól kivehető volt a minták között. Az után a májusi vasárnap után még talán félévet élt a mama.
Máriára anyja után nem maradt semmi, csak a szép tárgyak és a természet szeretete. Egy idős, gyermektelen pár fogadta magához őt, nevelték, taníttatták, sokat utazott velük, világot látott. Az egyetemen művészettörténetet tanult, ekkor váltak szenvedélyévé a régi korok alkotásai.

… Most ez a keret, a benne lévő rajzolt kép maradékával ott állt előtte. Gondolkodás nélkül fizette ki a handlénak a pénzt, amit kért érte, eszébe sem jutott, hogy alkudozzon.
Ahogy hazaért, első dolga volt megtisztítani „új szerzeményét”. A gondos törölgetés közben balkezének hüvelykujját a benyomódott ujjnyomat mélyedésébe illesztette. Valami megmagyarázhatatlan melegség futott rajta át. Így tartotta kezében a képkeretet, amikor a kislánya, a cseppnyi Marika álmában felsírt a szomszédos szobában. Míg egyik kezében a rámát tartotta, a másikkal végigsimította az alvó gyermek arcocskáját. A kislány ökölbe szorított kis kezét kinyitotta, arcán pedig széles mosoly terült el az érintéstől. Békésen szuszogva, megnyugodva aludt tovább.
Mária leakasztotta a kiságy fölött lógó ikont, amit amolyan védőszentként tartott addig a falon, és a helyére függesztette a már üres képkeretet. Soha többé nem tett bele képet, hiszen benne volt abban a gyermekkora, az élete, édesanyja szeretete és szíve, más számára láthatatlan festékkel megfestve.