... 
Utunkon ballagva tovább, egyszer csak felfigyeltem egy pillére az útszéli bokor levelei körül. Amikor leszállt megpihenni, láttam, zöld színű. Már sokfajta lepkét csodáltam meg, kéket, sárgát, rozsdaszínt, tarkát, repülő virágszirmokat, de zöldet még sosem. Most ez is teljesült. Ez már eleve gyanús lehetett volna…
Párommal nevetgélve próbáltuk megfejteni, hogy vajon miért kerültünk munkánkkal olyan messze a természettől, amikor gyerekként mindketten egész mást tervezgettünk? Miért nem valósulhattak meg az apró gyermekálmok, amikor pedig olyan hittel, tisztán és őszintén „tudja”, mi akar lenni, mivel akar foglalkozni, ha majd nagy lesz? A Nyúl ecsetelte, hogy sosem vágyott tűzoltó, vagy katona lenni. Én is elmondtam, hogy amikor iskolába mentem és nyávogtam, meg kukorékoltam óra alatt – aminek következtében a sarokban kötöttem ki – családom azzal fenyegetett meg, ha nem viselkedem jól a suliban, nem leszek majd más, mint libapásztorlány. Ez a lehetőség viszont igen csábítólag hatott rám és bár megpróbáltam szüleim huszonéves ősz fejére nem hozni a szégyent, a kecsegtető távlat mindvégig ott lebegett a szemem előtt. 
Amikor aztán kicsit kikelve magamból a sors igazságtalanságán – már hogy: és nézd, mi lett belőlem? – végigmutatva magamon felemeltem a hangomat, megindult a hegyoldal. Legalábbis úgy tűnt. Rettenéssel kaptam oda a fejem és még láttam elporzani a szürkésrőt színű bundában menekülő szarvastehenet. Szegényke ott lapíthatott, igyekezett beleolvadni a környezetébe, de mindent azért ő sem bír idegekkel. A hangos szóra menekülőre fogta a dolgot és úgy vágtatott el félelmében, majd lezuhant a hegyoldalról.
Cseppet nyomott hangulatban ballagtunk tovább a tudattól, hogy ennek a riadalomnak én voltam az okozója. Hogy lecsillapítsam a lelkemet, az út szélén lévő növényeket vizslattam, amikor megszólalt a Nyúl és egy hatalmas levelekkel takarózó tölgyre hívta föl a figyelmemet. Egy-egy levele olyan nagyra nőtt, hogy ahhoz képest egy megtermett férfitenyér csak bonsai méretűnek tűnhetett. Ha azt állította volna valaki, hogy a kis tölgy lapulevelekbe öltözött, hihetőbb lett volna számomra, mint ez a látvány. 
Ekkor bukkant fel mellettünk az első lódarázs. Én még ilyen méretű repülő szörnyet életemben nem láttam. Berregett, akár egy harci repülőgép. Párom nyugtatgatni próbált, hogy ne hessegessek, akkor „talán” elmegy anélkül, hogy kárt tenne bennünk. Úgy is lett. Azonban én mégis enyhén feszült lettem, pláne, amikor meghallottunk egy fura hangot a közelből. Gyaníthatóan madár volt és nagy testűnek kellett lennie az érzékelt decibelekből kiindulva. Röfögött. Esküszöm. Fáról-fára repdeshetett, mert mindig másfelől jött felénk a hangja, de az is előfordulhat, hogy több példány felelget egymásnak a lombkoronában. Láthatatlanságában olybá tűnt, mintha daru lenne, de mégis, mit keresne egy darucsapat az erdő mélyében? A Nyúl először csak nagy szemeket meresztve nézett rám, aztán látva az arcomon a tanácstalanságot, megjegyezte, hogy ez bizonyára a plömplömfejű disznómadár. Ám én akkor már biztos voltam abban, hogy a Jurassic parkba érkeztünk. 
Midőn besétáltunk a hatalmasra nőtt fák sűrűjébe és belestem az inkább sötétkésen árnyékos, mint szűrt fényes területre, mondtam neki, hogy ha most az a kis gyík, amelyik az imént elfutott arrafelé, komodói varánusz, vagy gyíkoszaurusz képében fog visszajönni, sikítozni kezdek. Utunk végig égig érő, gazdagon burjánzó vegetáció, többemeletnyi mély vízmosások és a földből tövestől kicsavart fák mellett vezetett el. Az őspáfrányok már meg sem tudtak igazán lepni. 
Soha többé nem vagyok hajlandó őslényes filmet végignézni!
A zabszemem csak akkor kezdett kiengedni, amidőn egy ösvényszéli fán lévő harkályfészek fiókasokaságának zsinatát hallottuk meg az egyik odúból kiszűrődni. Kiabáltak az elemózsiáért, szegény anyjuk pedig alig győzte a gyűjtögetést. Tuti, hogy harkály volt, nem pedig egy többmázsásra nőtt farontó bogár – és ettől kicsit visszatért a hitem abban, hogy talán mégis túléljük ezt a kalandot. Kifújva a gőzt mogyorószemnyire szűkült tüdőmből azonnal el is kezdtünk arról beszélgetni, hogy miért nem kell félni a sötéttől és mitől szép a holdfény világította erdő – valahol az ország másik részében. Erre a pár órás útra nem tértünk ki eszmefuttatásunkban.
Kis idő múlva megjelentek velünk szembejövő különféle Józsikák, ordítva hertelenkedtek, futkároztak össze-vissza. „Talán őket megeszik, ha beljebb mennek” – gondoltam, miközben lassan kiballagtunk az erdőből…
Megy a nyuszika az erdőben. Egyszer csak szembejön vele egy állat.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a karvalykeselyű – feleli amaz.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám karvaly volt, apám pedig keselyű – válaszolja a madár.
Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön vele egy másik állat.
– Szia, hát te ki vagy?- kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a mókusmajom – feleli amaz.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám mókus volt, apám pedig majom – válaszolja az.
Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön egy harmadik állat.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a farkaskutya – feleli.
– Hát az meg hogy lehet? – érdeklődik a nyuszika.
– Anyám farkas volt, apám pedig kutya – válaszolja az eb.Megy tovább a nyuszika, egyszer csak szembejön vele egy zúgó, repülő lény.
– Szia, hát te ki vagy? – kérdezi a nyuszika.
– Szia, én vagyok a lódarázs – feleli amaz.
Mire a nyuszika:
– No, elmész te a büdös francba!
