RABSZOLGASORS

Na, ma megint jó napja volt. Részegen alszik, berúgott, mint az atom. Egész délután a borospincében ette a fene, miután a társaság elment. Az ő „társasága”. Úri népség, akárcsak ő, mind egyívásúak vele. Ettek, ittak, kártyáztak, de neki még az sem volt elég. Azután még levonult a hordóihoz és hála az égnek, csak órák múlva került elő mocskosan, büdösen, még a nyála is csorgott. Legalább addig is nyugtom volt, ameddig azzal a több száz maligánfokkal kábította magát. Ritkák az ilyen órák az életemben, hogy békén hagy.
Amióta az eszemet tudom, nála szolgálok. Már az anyám is itt élt – már amennyire ezt életnek lehet nevezni és nem puszta vegetálásnak. Lessük a parancsait, pattanunk az első szavára, kénye, kedve szerint. Étel alig-alig kerül elénk, az is inkább csak moslék. De uram-atyám, hogyan is lázadhatnék én? Hát mi vagyok én? Egy tulajdon, egy élő, mozgó tárgy, nem több. Nála a pénz, nála a hatalom. Ő szabad ember, azt tesz, amit akar. Ugye, mondanom sem kell, hogy velünk mit akar? Fitogtatni a hatalmát, parancsokat osztogatni, kiszolgáltatni magát elölről, hátulról. Szegény anyácska sem bírta sokáig. Egy didergetően hideg, nyúlós, nyálkás, esőáztatta őszi napon hagyott itt bennünket. Nagyon legyengült, bár kora szerint még fiatalnak számított. Tüdőgyulladást kapott ezen a nyirkos szálláshelyen, erőt gyűjteni pedig vajon honnan is tudott volna? Orvost csak akkor láttunk, amikor ehhez a részeg disznóhoz jött. Olyankor még jobban rettegtünk, hiszen az összes dühét rajtunk töltötte ki amiatt is, mert a betegsége erősebbnek bizonyult nála. Emlékszem, amikor a doktor szánakozva nézett végig rajtunk, de segíteni neki sem engedett volna. Tudtuk ezt mindannyian és inkább mindenki ment a dolgára, mintha semmi gond nem lenne, nehogy bajt okozzunk az orvosnak csak azért, mert ő jobb lelkű, mint ez a rongy ember.
Egyszer megpróbáltam megszökni tőle, de megtalált és olyan verést kaptam, hogy azt hittem, nem élem túl. Fémcsatos derékszíjjal karvastagságú hurkákat csépelt a hátamra, fejemre, majdnem a szemem világa is odalett. Száz sebből véreztem. Nagyon fájt, de nem mutathattam, mert attól még jobban elöntötte volna az agyát a vérengző köd és ki tudja, abbahagyta-e volna anélkül, hogy engem megöl?
Mindegy. Ezen már úgysem tudok változtatni. Így kell leélnem az életemet, amíg Isten engedi. Inkább örülnöm kellene ennek a langy nyári estének, meg a mostani nyugalomnak. A madarak már rég elcsendesedtek, cirpelnek a tücskök és legalább a szellőtől kapok némi vigasztaló simogatást. Ezer és ezer csillag van az égen, a telihold sápadt fénnyel terít be mindent, mintha ez az éjszaka meseország kellős közepébe repített volna. Talán hullócsillagot is fogok látni. Azt mondják, ilyenkor, ha kívánunk valamit, az teljesül. Most én vagyok az úr, én vagyok a király. A hold pedig egy ínycsiklandó, nagy karika sajt, amely csak arra vár, hogy az éhemet csillapítsa. Vaúúúúúúúúú!!!!!!!!!