Jó pár éve, egyik karácsony előtt úgy döntöttem, hogy az ajándék – tőlünk, saját magunknak – egy beépített szekrény lesz.
Először, ugye, ki kellett rámolni a szobából – megszüntetve a korábbi szekrényeket –, hogy helyet csináljunk az új bútornak. Iszonyú felfordulás lett pillanatok alatt, bakot ugrottunk, dobozokból éltünk. Aztán, ahogy kell, jöttek a szakik, fúrtak, faragtak, fűrészeltek, szegeztek. A macskáim (akkor éppen négyen voltak) nem szívelték a csatazajt, egész nap a takaró alá bújva szunyáltak. Este aztán, a hangok csitultával az övék volt a világ.
Egyik nap, szörnyű fáradtan zuhantam az ágyba, mert – Murphy törvénye szerint – nem volt elég a cirkusz, még egy jó kis hőemelkedést is beszereztem magamnak. (Megjegyezném, ez nálam szokás, a megelőző lakásfelújítás alatt épp bárányhimlős voltam). Szóval, lefeküdtünk a gyerekemmel a kisszobába, magunkra zártuk a két helyiséget elválasztó üvegajtót, ezzel elrekkentve az ádáz bandát is. Mindhiába.
Éjfél után nem sokkal iszonyú kuravanyázásra ébredtem. Te jó ég – gondoltam magamban – biztosan betörők jöttek, akik konstatálván a felfordulást és a romhalmazt, azaz azt, hogy ezt a lakást már kirámolták, most üvöltve káromkodnak. Magamhoz szorítottam a gyerekemet és szentül elhatároztam, az életem árán is meg fogom védeni! Ráhúztam a paplant, eltakarván őt, amennyire csak lehet … majd lassú, néma osonással kibújtam az ágyból és megnyitottam az este bezárt ajtót. Mozgást nem érzékeltem, bár a szitkozódás még mindig tisztán hallható volt. A sarokból jött, az ajtó mögül. De hiszen ott csak az íróasztalom van az irodagépeimmel! Oda ember csak úgy fér el, ha mindenen átmászva leül eléjük! Kitártam az ajtót és akkor ért a felismerés:
A macskáim mind ott gyülekeztek az asztalon, körülülve a telefaxot. Ezek a bitangok telefonáltak! És esküszöm, közben röhögtek! Az éjszaka kellős közepén, kihasználva, hogy kedvükre galádkodhatnak, valószínűleg megnyomták a kihangosító gombot és azután az újratárcsázót, minek következtében a telefon – téve a dolgát – felcsörgette azt a számot, amivel legutoljára beszéltünk. El tudom képzelni, hogy örülhetett az illető, amikor éjjel felhívják telefonon, kikeltik az ágyából, megzavarva az első, legédesebb álmát, aztán ahelyett, hogy beleszólnának, legfeljebb csak nyávognak. Hát persze, hogy ledobta az agya a láncot és olyanokat üvöltött a készülékbe, amire aztán felébredtem!
Akkoriban még hála az égnek nem volt hívószámkijelzés a készülékek többségén, így nem kellett magyarázkodnom és elmesélnem nekik, hogy a macskáimmal beszéltek. Biztos vagyok benne, sosem hitték volna el.