Nekem fölösleges a statisztikáimból idézni, mert általában ezt a blogot az e helyütt rendszeresen megjelenő versek miatt keresik fel. Hála az égnek.

Fennállásom óta próbálom elkerülni a politikát – az ilyen jellegű hozzászólásokra sem próbálok reagálni – nem vagyok hajlandó gumicsontot csócsálni. Nagyon ritka azon alkalmak száma, amikor eldurran az agyam és teret engedek indulataim áradatának.

Ez persze, nemcsak a politikára vonatkozik ... maga a jólfésült élet ilyen, oszt annyi.
A dilidoki szerint asztalt kellene néha csapkodnom, földhöz vágni egy-két ripityára törhető holmit, ordítani, ha kell és időről-időre nem szégyellni, ha késztetésem van valakit pofán vágni. Sőt, ha több kettőnél, ezt művészien ki is kellene viteleznem. Megjegyzem, a bútorcsapkodástól fáj a csuklóm, poharat, tányért nem török, mert úgyis nekem kell összetakarítani, az ordibálástól egér költözik a torkomba, ám a megagyalandók listája már készül. :-)))

A nemek közötti kapcsolatokról sem érdekel, hogy az kinek, kivel, mikor, hol és hányszor válik igenekké, nem érdekel, melyik pasasé mekkora és milyen magasan tudja lepisilni vele a falat, elhúzni a hathúszas vonatot. Ugyanúgy teszek a frusztrált nőcikre is. Szerintem az ilyesmi kétemberes tornagyakorlat, meg is kívánom őrizni annak.

Így aztán igazán nem dicsekedhetek cifra keresőkifejezésekkel. Ez jó tendencia.
Boldog új évet!

Rékasy Ildikó: Öröktől és azóta

 

Öröktől és azóta
érzem, hogy létezem,
cél nélkül hull a porba
mégis az életem.

 

Bár volnék én a fecske,
ha új nyarat csinál,
magokat csipegetve
az Úr lábainál.

 

Bár lennék én a bánat,
mely mindig felderül,
ha fanyar italába
egy csöppnyi méz kerül.

 

Bár lehetnék a gyermek,
aki csodára vár,
s mélyén a rengetegnek
hiszi: hazatalál.

 

Azóta és örökre
fizetnék bármivel,
ha válhatnék a szóvá,
amely nem hangzik el.

(Megjegyzés: a fecske nem magokat eszik, hanem rovart. Ellenben nyarat sem csinál.)