A műtét sikerült, a beteg – mondják –, működni fog. Négy lyukkal több lett rajtam és három bazi nagy kavicsot szedtek ki belőlem. Oda is adták, de mikor már mindenki megcsodálta és kellőképpen elszörnyülködött, kidobtam a fenébe. Visszatetetni úgysem akarom. Azért annyira nem buli.
Jelenleg úgy érzem magam, mint egy nagyra nőtt rágcsáló. Naponta nyolcszor kell kajálnom. A baj csak az, hogy ez idáig úgy tűnik, semmi nem kompatibilis a szervezetemmel, mert olyan vagyok, mint egy játékgép. Fölül bedobom – és szerencse, hogy a lakásom legkisebb helyisége nincs messze –, mert így, ha mákom van, időben elérhetem a csatlakozást.
A dokik cukik voltak, a nővérek pedig egyenesen tündérek.
Szegény énorvosom úgy kivolt, hogy a nap végére nem is emlékezett rá, hogy ő műtött engem. Az esti vizitnél úgy nézett ki, mintha éppen egy fradi meccsről érkezett volna, ahol jól összeverték. A két szeme körül éktelen, fekete karikák tették valószínűtlenül halálfejszerűvé a sápadt arcát. Én, szívem szerint orvoshoz küldtem volna. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják? Úgy lehúznak három napot és két éjszakát a műtőasztalnál, hogy nem esznek, alig isznak, az alvást pedig ráhagyják a betegekre.
A műtét, az vicces volt. Persze, már amit érzékeltem belőle. Mikor betoltak az előkészítőbe, majd’ mindenki mobiltelefonált. Gondolom, két műtét között élik a saját életüket. Nem messze a gurulós ágyamtól egy szőke, maszkos, fiatalka hölgy gubbasztott valami sámlifélén és szidta a jó édes anyját azoknak, akik aznapra valami aneszteziológus konferenciát tettek. Mint utóbb kiderült, ő volt az altatóorvosom – mint mindenki másnak az elkövetkező három napban. Két pasi a háttérben épp arról beszélgetett, hogy ki, kit dug (sic!). Mivel őket nem láttam, az említett babákat pedig nem ismertem, így érdektelen volt számomra a beszélgetés. Picit már untam magam, amikor jött Fittipaldi és begokartoztunk a műtőbe. Próbáltam volna neki magyarázni, hogy én simán fel tudok mászni a műtőágyra, de ő, szűkszavú ember lévén annyit szólt csak, hogy „ne má’…” és mint egy tollpihét, átemelt és lepakolt a megfelelő helyen. Csak annyit kért, hogy öleljem át a nyakát. Cseppet sem volt antipatikus, finom volt az arcvizének az illata, így nem keltett bennem ellenszenvet a dolog (megjegyzem, puszikát nem kért). Pedig nem sok pasi szokott engem anyaszült meztelenül az ölében cipelgetni egyik ágyból a másikba. Azért azt megjegyeztem, Gyurinak hívták. Legalább a nevére emlékezzem, ha majd mesélek fiatalkori bohémságaimról a leendő unokáimnak.
No, ez is megvolt, ezt is kipipálhatjuk.
Amikor már le voltam szíjazva (micsoda perverz dolog), megjelent az aneszteziológus asszisztensnő és a világ legkellemesebb hangján bemutatkozott. Elmondta, hogy ki ő és mit szándékszik velem tenni. Szólt, hogy kicsit fájni fog, amikor a kezemen lévő vénába szúrja a tűt, de nem is volt igaz. Telepakolt különféle műszerekkel, EKG géppel, vérnyomásmérővel, meg még az ujjamra is kaptam valami csipeszt. Tökéletes emberszerelő műhely. Aztán az arcom elé tartott egy műanyagmaszkot és kérte, lélegezzek belőle jó mélyeket, mert kicsit föl kellene frissülnöm a belőle áradó oxigéntől. Mondtam neki, hogy rajtam ne múljon, de nem tudom, nem kellene-e előbb elaludnom ahhoz, hogy utána fel tudjak ébredni? Nevetett, aztán elmagyarázta, hogy az oxigén szaturációm (az oxigénnel telített hemoglobin százaléka. A normális oxigén szaturáció 95%. 58-90% közötti oxigén szaturáció látható cyanosist okoz) egyenlő a nullával. Aztán megpróbált lebeszélni arról az undorító bagózásról, de ezt a lemezt már visszafelé is ismerem.
Mindeközben a két doki (az enyém, meg egy légiós) nevetve egymást cukkolták a sarokban az előttük álló ügyeleti napokat emlegetve. Olyanok voltak, mint két ufonauta, akik épp valamiféle rituális táncot lejtenek. Ez abból áll, hogy annak ellenére, hogy egy fia lélek nem fog fegyvert rájuk, égnek tartják a kezeiket, miközben aprókat ráznak rajta csuklóból.
Épp elkezdtem volna röhögni, amikor bejött a szőke hölgy, akit korábban hallottam telefonálni. Ő is bemutatkozott és pikk-pakk elkezdett ügyködni álomba ringatásomon. Valamiféle egységeket diktált az asszisztensnőnek, aki ezeket be is fecskendezte szépen, sorban, a korábban belém szúrt kanülbe. Mondta, hogy kicsit majd szédülni fogok. Pár másodperc múlva úgy is lett. Szóltam, hogy már ringlispíleznek a lámpák, mire megnyugtatott, hogy ez igazán remek – és ez volt az utolsó, ami eljutott a tudatomig.
folyt. köv…
