Tegnap egy rendkívüli „kiállítást” néztem meg a családommal.
Mint utóbb kiderült, nemcsak engem gondolkodtattak el és döbbentettek meg a látottak, hanem mindegyikünk eléggé hallgatag lett, miután kijöttünk a szabad ég, a pajkosan sütő napfény és a friss szellő övezte kék, nyári ég alá.
Ám a hegy gyomra mély nyomokat hagyott bennünk. Olyanokat, amelyek valószínűleg egy életen át elkísérnek majd – és ha nagyon el lennénk keseredve, ha nem lennénk elégedettek a sorsunkkal, vagy eszünkbe ötlene, mi minden hiányzik ahhoz még, hogy élhetőnek érezzük a napjainkat, nem kell mást tennünk, csak visszagondolni azokra az emberekre, akik ott, akkor, életekért küzdöttek (a sajátjukért, vagy végletekig önfeláldozóan a másokéért), a kitartásra, az elkeseredettségre, a lemondásra, a kilátástalanságra, az emberségre.
A Budai vár alatt, a Lovas utca 4/c-ben a fővárosi János Kórház sebészeti szükségkórházat létesített. Az építkezés 1939 és 1944 között megfeszített ütemben folyt és 1944. februárjában megnyílt a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza. A kórház üzemképes volt (igazán intenzíven csak a '44 májusi amerikai légitámadások után került használatba). Vezetőjének Dr. Kovács István egyetemi adjunktust, sebész-főorvost nevezték ki. Ő a frontot is megjárta orvosként. Helyettese Dr. Seibriger András lett. Munkatársaikkal - közel negyven orvossal - váltásban dolgoztak a létesítményben. Az orvosi ellátást a Vöröskereszt önkéntes ápolói segítették igen nagy számban. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában. A sebesültek összetolt emeletes ágyakon feküdtek, két ágyon (fejtől-lábtól) hárman fent, hárman lent, plusz az ágyak között hordágyon vagy szalmazsákon a többiek.
A halálozási arány igen magas volt a járványok, eszköz és gyógyszerhiány miatt. A halottakat egy titkos átjárón keresztül hordták fel egy a várbeli épületbe, ahonnan aztán (jelzéssel ellátva) tömegsírokba, majd később bombatölcsérekbe temették őket.
A kórházat 1945. júniusában bezárták. Az orvosok egy része nyugatra menekült. A kórházat vezető dr. Kovács István és dr. Seibriger András a háború után 2-3 évig tilalmi listára kerültek és nem gyakorolhatták hivatásukat.
Nem számított, hogy a háborúban ki, melyik oldalon állt, itt mindenkit egyformán elláttak. Ahogy a civileknek, a katonáknak is az volt a legfontosabb, hogy felépüljenek, és visszatérhessenek a családjukhoz, itt egyszerűen csak emberek voltak.
A korra egyébként jellemző, hogy a kórházban dolgozó orvosok és ápolók munkáját és hősiességét nem ismerték el, sőt az események után többen elvesztették állásukat, vagy nem tanulhattak tovább.
A kórtermekben fekvő viaszfigurák ágya alatt ott a papucs, az éjjeliszekrényükön a Szit-szappan, ágyuk végében a korabeli kórházi törölköző.
1956-os forradalom alatt, október 25-én újra megnyílt a kórház és ellátta a sebesült civileket, katonákat. A II. világháborúban is itt szolgáló dr. Seibriger volt az egyik orvos, aki az ’56-os forradalom idején épp disszidálni készült, de visszafordult, mert úgy érezte, segítenie kell a sebesülteken. A hősies orvosok, ápolók, és a kórházban ápolt sebesültek élni akarása és munkabírása a mai kor emberének is példát mutat. Számos túlélő és szemtanú ma is köztünk él. A kórház megnyitásának 65. évfordulója alkalmából február 10-én emléktáblát avattak a bejáratnál. Üzenete sokáig elkísér: „Emberek az embertelenségben”.
A „múzeumban” az 56-os sebesültek külön kórtermet kaptak, a rádióból Nagy Imre hangja szól. A harcok során forradalmárokat éppúgy ápoltak itt, mint szovjet katonákat.
Kétféle túraajánlattal szolgál a Sziklakórház: az egy órás a kórház teljes területét bemutatja a műtőktől a kórtermeken át a működő 60-as évekbeli gépészetig (elektromos kapcsolórendszer, harcigáz-szűrő rendszer, víztározó.) Ez magában foglalja a félórás rövid túrát a hadiorvoslási kiállítással, de többletként megtekinthető még a teljes polgári védelmi kiállítás is.
A Sziklakórház 1960-as évek óta érintetlen. Az előtérben levő szolgálati lakásban 2004-ig egy gondnok család lakott, akik szigorú hallgatás mellett tartották karban a létesítményt. A bácsi előírás szerinti időszakonként bekapcsolta a gépeket, ellenőrizte a berendezéseket, a néni pedig – ismétlem, 2004-ig! – kéthetente áthúzta friss ágyneműbe az összes betegágyat.
Néhány visszaemlékezés:
B. Endre: Rettenetes emlékeim idéződtek fel, 1956. nov-dec-ben sebesültként itt feküdtem. Köszönöm a sorsnak, hogy 51 év után megnézhettem. Ne kerüljön sor arra, hogy emberek ide kerüljenek.
D. Mária: A II. világháború idején 1944. decemberétől 1945. májusáig ebben a Sziklakórházban dolgoztam, mint segédápolónő (16 évesen), most meghatódva jártam végig az ismerős termeket, amit valóban tökéletes állapotban láthattam. Köszönet a hiteles vezetésért!
Gy. Gizella: Itt dolgoztam 1956. okt. 25-dec. 22-ig nővérként. A szívem még most is összeszorult, mikor beléptem. A súlyos sebesülteknek a földön fekve kellett megvárniuk, míg meghal valaki az ágyon, hogy a helyére kerülhessenek...
B. Mihály: Az ostrom végén sebesültem meg az arcomon. A kitörés után bekötözött fejjel gyalog mentem fel a Sziklakórházba, mert ott volt Budán az egyetlen működő röntgen, hála a kórház saját áramfejlesztőinek.
V. Ferencné: Édesanyám itt volt segédápolónő a II. világháború alatt, ezért személyesen is megrendítő élmény volt a kiállítás.
E. László: Végre láthattuk a Sziklakórházat belülről, ahol nagyapám - K. János, a Testnevelési Főiskola egyik alapító tanára - hunyt el 1945. februárjában, bombasérülése után, minden gondos ápolás ellenére!
Anna B. (Hollandia): Ápolónőként dolgoztam itt a háború alatt. A Vöröskereszt munkatársaként, Raul Wallenberg asszisztense voltam. Borzasztó volt a zsúfoltság, a kötszer és gyógyszer-hiány. A halottakról szedtük le a kötszert és amíg volt víz, mosás után adtuk az újonnan érkezőknek...
B. Lenke: Itt feküdtem 1944. dec. 31-től 1945. ápr. 15-ig. Gránátszilánk sérülésem volt a lábamon. Nagy köszönetem dr. Seibringer András sebész orvosnak, akinek köszönhetem, hogy a lábamat nem amputálták, hanem még most is járok 81 évesen velük!
