Island de Sankt Martinban, a Duna parton sétálva, egy sötétes szőrcsomót láttunk a kis sétány közepén. Jobb híján épp egy fél hullott szilvát falt, gondolom, a cukros íz miatt.
Ahogy közelebb értünk hozzá, kinyújtotta a valamiféle ropihoz hasonló végtagjait és kicsit odébb lépett, egyik szemét a szilván, a másikat pedig rajtunk tartva. Akkor jöttünk rá, hogy egy macskakölyök áll előttünk. Az összes inát megfeszítve bújt volna a bozótba, de ereje nem lévén, nem tudott áttörni az ágak között. Elkeseredetten nyávogott. Mivel a húgocskám volt a legközelebb hozzá, lehajolt érte, és mint egy anyamacska szokta, elkapta a grabancát. A jószág nem sok ellenállást tanúsított. A bőrén belül, szinte csörögtek a csontocskái, az egész cicagyerek nem volt több tizenöt - húsz dekánál.
Mi legyen most? – merült fel a költői kérdés, holott mindannyian tudtuk, ha a poronty megmarad, megtalálta Amerikát, viszem haza magammal.
A kertben aztán alaposabban megnéztük. Kislány cica, girhes, beteg. Egyben bíztam, a kilenc életéből ez még csak az első és lesz olyan szívós, hogy túléli. Azonnal állatorvost kerítettünk, aki – az ünnepek ellenére – másnap reggel hajlandó volt fogadni bennünket. Picit lemondóan tekintett végig az apróságon, amikor meglátta, de adott neki antibiotikumot, algopyrint, mert mint mondta, a kölöknek nagy fájdalmai lehetnek. Kérdeztem, mennyi idős lehet a cicc, de arra nem tudott konkrét választ adni, csak annyit, hogy valószínűleg két hónapos, esetleg három, de a sanyarú körülményei, a csont és bőrsége miatt nem lehet még csak be sem határolni. A fogacskái sem kopottak, de mitől is lennének azok, a szilvától? … majd összekészített még három adag injekciót, amit a következő napokban kell beadnom.
Amióta hazajöttünk a csepp manócska eszik, alszik és kommentál. Be nem áll a szája. Mindamellett olyan szeretet lakozik benne, amilyenre ember csak ritka esetekben lehet képes. Ha észre veszi, hogy leülök, netán ledőlök az ágyra, már jön is és bújik belém. Azt hiszem, én is megtaláltam Amerikát…

A „keresztségben” egyébként a Bastet nevet kapta a macskaistennő után, de nekem csak gyöngybogaram, csipetfalatom, aranycicababám.
Péntek nevű macskám már volt régebben, de olyan bugyután hangzott volna az, hogy „Csütörtök”. Amikor még nem tudtuk, hogy fiú, vagy lány, akkor úgy gondoltuk, hogy mivel Szent István napján hozott bennünket össze a sors, ha fiú, Pistinek fogjuk nevezni. A Nyúl így is hívta – és azóta is jobban reagál erre, mint a saját nevére.

Pillanatnyilag úgy tűnik, jobban érzi magát. Már akkora a kis pocija, mint egy hordócska. Egyfolytában eszik és nemcsak a saját kajáját, de az én vacsorámba is előszeretettel pákosztoskodik bele. Kakilni még nem kakilt, ez aggodalommal tölt el. Nem merek neki hashajtót adni, mert a doki szerint végzetes lenne rá egy hasmenés. Remélem, rendbe fog jönni.

Szóval, a rókának csütörtöktől van cicc.